A baloldali tömegkultúra patthelyzete

A baloldali tömegkultúra kialakításának legnagyobb akadálya éppen abban a patthelyzetben keresendő, hogy az MSZP már nem elég erős (talán soha nem is volt) az irányított modellhez, a 4K! és a hozzá hasonló ifjúbaloldali alakulatok pedig még nem elég erősek a deliberatív megoldáshoz.

A kulturális hátország kiépítésének és a társadalmi meggyökeresedésnek az igénye nem éppen új jelenség a baloldalon. A modern (rendszerváltás utáni) hazai baloldalnak – itt és a következőkben a „baloldal” nem pártpolitikai értelemben értendő – tulajdonképpen mindig is ez volt az egyik legfontosabb kihívása. A megoldási kísérleteknek két állandó eleme volt: egyrészt mindig „pártosak” voltak, vagyis az MSZP-től eredtek (lévén, hogy nem alakult ki erős civil hátország), másrészt rendre elbuktak. Sem a jobboldali polgári körök importálása, sem pedig Gyurcsány Ferenc kezdeményezései (ilyenként fogható fel a Harmadik Út, vagy a Demokratikus Charta is) nem hozták meg a várt áttörést.

Mindez talán nem véletlen, mint ahogy az sem, hogy a baloldali tömegkultúra igényét ezúttal a mainstream hazai baloldalon kívüli erő, a Negyedik Köztársaság (4K!) mozgalom vetette fel legutóbb. Istvánffy András, a 4K! koordinátora a következőképp fogalmazott az IDEA-nak adott interjújában: „Nem értek egyet azzal a gondolkodásmóddal, amely szerint a politika szükségképpen rossz és gonosz, és amely a civilek morális felsőbbrendűségét hirdeti… szerintem praktikusabb az a modell, amit a szélsőjobboldal használ, ahol nincsenek ilyen merev határok a politikai, a mozgalom és a kultúra között. A világháború előtti baloldalon sem váltak el egymástól ilyen mértékben a mozgalmak és a pártok. A Fidesznek is volt ehhez hasonló hulláma a polgári körök idején, mára azonban sokkal technokratábbá vált a párt. A civil társadalom azon koncepciója, amely a politikával szemben határozza meg magát, csak egy csapda, és nem vezet sehová.” Az interjúban rendre előkerül az LMP, amelyet egyrészt roppant ígéretesnek tart Istvánffy, másrészt úgy véli, hogy a párt útja nem lehet minta a 4K!-nak, hiszen „… Közép-Európában egy zöldpártnak nem sok esélye van a néppárttá válásra. Ebben az értelemben nem szeretnénk hasonló, középosztálybeli karakterűek lenni, mint az LMP. A 4K!-nak nagyon fontos célja egy baloldali tömegkultúra kialakítása.”

Kultúraépítési modellek

A megfogalmazott igény tehát nem kevesebb, mint, hogy a baloldalnak ki kell növesztenie társadalmi „csápjait”, s létre kell hoznia egy igen erős és kohézív kultúrát, ehhez tartozó civil szférával egyetemben. A rendszerváltás utáni politikatörténet két modellt is kínált erre. Noha a Fidesz és a Jobbik különböző módokon és irányokból építgette szellemi-kulturális hátországát (sőt a Jobbik inkább mondható a különféle szubkultúrák egyfajta „termékének” és összefogójának), de az tény, hogy mindkét jobboldali alakzat meglehetősen erős társadalmi gyökerekkel bír, amelyet irigykedve szemlélhet a hazai baloldal.

Irányított. Az egyik kultúraépítési modellt irányított, felülről szerveződő megoldásnak nevezhetnénk, mégpedig azért, mert a Fidesz pártként, pontosabban a 2002-es választáson vereséget szenvedett pártként kezdte el a maga kulturális és szellemi hátországának építgetését a polgári körök keretében. Ezúttal tekintsünk el attól, hogy manapság milyen állapotban vannak a polgári körök, de szögezzük le: lényeges faktort jelentettek abban, hogy kialakult és megerősödött egy jobboldali kultúra Magyarországon. Ezt vagy az ehhez hasonló modelleket – bár sokszor szerették volna – a szocialisták soha sem tudták magukévá tenni, vagyis az MSZP, mint párt lényegében megbukott, mint politikai kultúraszervező. Az MSZP sokkal inkább az országot iránytó menedzser vagy gazdasági társaság volt, mint egy olyan politikai közösség, amelyhez érdemes tartozni, értékeket közvetít, vagy éppen a tagok büszkék politikai hovatartozásukra. Hozzá kell tenni, hogy nem véletlenül volt olyan hallatlanul sikeres a baloldalon az a gyurcsányi gondolat, hogy „merjünk baloldalinak lenni”, meg hogy „ne lehajtott fejjel járjunk az országban” – mindez olyan volt az összetartó politikai kultúrát igénylő baloldaliak számára, mint egy falat kenyér. A párton alapuló politikai kultúra modellje tehát megbukott – legalábbis egyelőre – a baloldalon, s az MSZP nem olyan pártnak tűnik, amely újból nekiláthatna e feladatnak.

Deliberatív. Mi maradt tehát? – tehetnénk fel a kérdést. Vagy nem lesz a baloldalnak társadalmi kultúrája hazánkban, vagy pedig másik modell után kell nézni. Ezt tette, ezt próbálja tenni a fent idézett Istvánffy András és a 4K! is. Nem véletlenül hozza példaként a szélsőjobb által alkalmazott modellt, amelyet nevezzük ezúttal deliberatívnak. A szélsőjobb megerősödése mögött nem csupán a gazdasági-társadalmi válság áll, s a Jobbik sem a hagyományos értelemben vett politikai párt. A szélsőjobb tulajdonképpen egymással szorosan összekapcsolt társadalmi szubkultúrák és ellenkultúrák szövedéke, amelynek politikai szárnya is van. Ez a deliberatív módon szerveződő mozgalmi struktúra egyrészt áldás, másrészt átok is. Áldás, mert a társadalmi és internetes hálózatokon keresztül hallatlan beágyazottsággal, mobilitással és mozgósító erővel rendelkezik. Tulajdonképpen még az a szimpatizáns is politikai aktivitást fejt ki, aki egy internetes shopban tarsolyt vásárol, vagy épp nemzeti taxival utazik. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, hiszen a szélsőjobbos (vagy radikális) szubkultúrák ugyan többnyire ismerik egymást és összetartanak, de a sokszínűség nyomán gyakoriak az ellentétek és eltérő irányok is. A Jobbik e szubkultúra-tömeg egyfajta ernyőszervezete, amelyik megpróbálja képviselni és összefogni ezt a diffúz egyveleget. Ez nyilván nem egyszerű dolog, s ezért vannak állandó tőrváltások a párt és a hátországa között.

Patthelyzetben

Nincs tehát könnyű helyzetben az, aki ma Magyarországon egy népszerű baloldali tömegkultúra építgetésébe kíván belefogni. Két kihívással is szembetalálja magát. Egyrészt azzal, hogy e kultúra létrehozása felülről, irányított módon, egy párt koordinálásával egyszerűen nem kivitelezhető egyelőre – pusztán azért, mert jelenleg nincs erre alkalmas párt. Másrészt pedig azzal, hogy a Jobbikot kialakító deliberatív modell társadalmi szubkultúrákon alapul és belső feszültségektől terhes.

E kihívások feloldásában talán segítségünkre lehet, hogy Nyugat-Európában is a társadalmi gyökérnélküliség problémájával néznek szembe a baloldali pártok. A brit Munkáspártnak a párt veresége és útkeresése nyomán felerősödött belső szárnya, a Blue Labour például azt állítja (ahogyan rámutat erre Niedermüller Péter összefoglalójában): „…a Munkáspárt az elmúlt évtizedben elvesztette annak a társadalmi közegnek a nyelvét és kultúráját, amely létrehozta őt, s amelynek segítségével az emberek mindennapi életének részévé válhatott… Azaz elszakadt hagyományos támogatói mindennapi életének valóságától.”

A kritikusok szerint a Munkáspártnak vissza kell térnie az alapokhoz, fel kell éleszteni a párt hagyományait és az azokban rejlő alapvető értéket (felelősség, szeretet, lojalitás, barátság, cselekvés, győzelem), hiszen az élet nemcsak pénzről és haszonról szól. A Blue Labour középpontba állítja a helyi közösségeket, továbbá a közjó, a kölcsönösség és viszonosság, a részvétel, a felelősség, valamint az ellenállás eszméit. Az irányzat fő teoretikusa, Maurice Glasman szerint: „A helyi közösség jelenti azt a keretet, amelyen belül a közösség mindennapi életében gyökerező és a közösséget állandóan újratermelő társadalmi akciók folyamatosan történnek.” A Blue Labour tehát a civil társdalomba ezer szállal beágyazódott, a helyi közösségekre építő, azokat támogató baloldal képét vázolja fel.

Mindez elsőre talán nem túl jelentős, esetleg megnyugtathatja az érintetteket abban a tudatukban, hogy lám, máshol is komoly válságban van a baloldal! A helyzet azonban az, hogy a brit Blue Labour példája is megerősíti azt a feltételezést, hogy erős társadalmi kultúra nélkül az európai baloldal nem tud felülkerekedni agóniáján – ezt, úgy tűnik, itthon is kezdjük felismerni. A baloldali (tömeg)kultúra kiépítése tehát nem egy lehetőség a baloldal számára, hanem alapvető szükségszerűség, s ehhez ismerni kell az eddigi modelleket és azokban rejlő kockázatokat. A baloldali tömegkultúra kialakításának legnagyobb akadálya éppen abban a patthelyzetben keresendő, hogy jelenleg egyik fent említett modellt sem tudja alkalmazni: az MSZP már nem elég erős (talán soha nem is volt) az irányított modellhez, a 4K! és a hozzá hasonló ifjúbaloldali alakulatok pedig még nem elég erősek a deliberatív megoldáshoz.

A teljes irat a Hvg.hu oldalon olvasható.