Archive | January, 2013

A ló, a szamár és az Alkotmány

31 Jan

Távol álljon tőlem, hogy pálcát törjek azon törekvések felett, amelyek gyógyítani kívánják az immunrendszerét vesztett, súlyosan beteg közjogi rendszerünket. Az Együtt 2014 mintaszerűen fogalmazta meg a jogállam helyreállításának két legfontosabb alapelvét.

(1) Az egyik a jogállami eszközökhöz való szigorú kötöttség: vagyis, hogy “a közjogi cél nem szentesíti a rossz eszközt”. A jogállam helyreállításához nem lehet unortodox és “Fideszszerű” eszközöket alkalmazni (értsd: például feles többséggel hatályon kívül helyezni az Alaptörvényt). A választási mozgalom szerint: “A jogállam helyreállítása csak jogállami eszközökkel lehetséges. Semmilyen politikai cél nem legitimálhatja a jogi eljárásrend áthágását, mivel ez olyan precedenst teremtene, ami még inkább rombolná az alkotmányos demokrácia szerkezetét… “

(2) A másik az “ellenalkotmányozás” tilalma: ez pedig azt jelenti, hogy a következő – remélhetőleg végleges – Alkotmányunkat nem lehet a 2011-ben elfogadott Alaptörvény ellenpontjaként kezelni. Az Együtt 2014 ezt, nagyon helyesen, a következőképp fejezi ki: “A formális legitimáció azonban egy új alkotmány elfogadásához nem elegendő. Nincs helye kettős mércének ebben a kérdésben: ha az egyik politikai oldal kirekesztő jellegű alkotmányozása 2011-ben is elfogadhatatlan volt, akkor a másik politikai oldal sem alkothat egyedül új alaptörvényt – még akkor sem, ha kétharmados többséghez jut az Országgyűlésben.”

Nagyjából eddig tudom követni az alkotmányos korrekció alapelveit: maga a korrekció húsbavágó szükségessége, ennek jogállami eszközökkel való kivívása, továbbá az új alkotmányozás mögött álló kétharmad a lehető legsokszínűbbé tétele (ide értve természetesen a jobboldalt is). Ezen a ponton az Együtt 2014 hozzáteszi, hogy “(h)a ennek [mármint az új Alkotmány széleskörű kétharmaddal való elfogadásának – A.A.) politikai feltételei nem adottak, akkor be kell érni a hatályos Alaptörvény olyan módosításával, amely a jogállam és az alkotmányos demokrácia szempontjából elfogadhatatlan rendelkezések módosítását tartalmazza csupán”. Bizonyítandó, hogy komolyak ebbéli szándékai, az Együtt 2014 az új Alkotmány egy lehetséges tervezete mellett, az Alaptörvény korrekciós módosítására vonatkozó vitairatát is közli honlapján.

Ezt hívom én “nincs ló, jó a szamár is” típusú alkotmányozásnak, másként az alkotmányozás “B-tervének”, aminek kapcsán három dilemmát vetnék fel.

(1) Álláspontom szerint, ha elfogadjuk azt, hogy az ellenzéknek vállalható forgatókönyv az Alaptörvény módosítása, akkor ezzel elvégezzük az Alaptörvény és az immáron (nagyrészt) megsemmisített Átmeneti rendelkezések hallgatólagos legitimációját. Ezt tetézi, hogy ha “módosításra alkalmasnak” ismerjük el az Alaptörvényt, akkor a továbbiakban igen nehezen kritizálhatjuk annak rendszerét, amelyet mi magunk is javíthatónak/javítandónak ítélünk. Mindezzel tehát fegyvert adunk az kormánypártok kezébe és kiheréljük a jelenlegi közjogi konstrukciót kritizáló érveinket.

(2) Látni kell azt is, hogy a módosítással történő alkotmányozással egyszer már megütöttük a bokánkat: nevezetesen az 1989. évi XXXI. törvénnyel, amely az 1949-es sztálinista Alkotmányt szabta át. Ez az alkotmánymódosítás a politikai közönség egyik oldalán új és jól működő Alkotmánnyá nemesedett, míg a publikum másik fele – amint ez 2010-re kiderült – nem szerethető, technokrata jogszabályhalmazt látott benne. Megégettük tehát már magunkat a módosítás eszközével, amely – lett légyen bármilyen kiváló – nem teremt tiszta és átlátható viszonyokat. Ezt nem engedhetjük meg egy majdani alkotmánykorrekciónál, hiszen ahogyan az Együtt 2014 is fogalmaz: tartós és mindenki által tisztelhető Alkotmányt szeretnénk.

(3) Végül utalok arra, hogy bár fontos célkitűzése az Együtt 2014-nek és korábban az Eötvös Károly Közpolitikai Intézetnek is, hogy bevonjuk a jobboldalt az alkotmányos korrekcióba, eddig ennek semmilyen konkrét jelét – legalábbis a nyilvánosság szintjén – nem tapasztalhattuk. Azt állítom, hogy nem az Alaptörvény módosíthatósága, hanem éppen annak módosíthatatlansága (értsd: a jogállami korrekció csak új Alkotmány elfogadásával kivitelezhető) mellett kell érvelni. Ez vezethet oda, hogy a jobboldal párbeszédképes része egyáltalán megértse, hogy az ellenzéknek mi a gondja az Alaptörvénnyel, s elinduljon egy közös gondolkodás annak korrigálására.

Összességében tehát azt állítom, hogy a “nincs ló, jó a szamár is” típusú jogállami korrekciós stratégia kontraproduktív és szembemegy azon – nagyon helyesen megfogalmazott – zsinórmértékekkel (jogállami eszközökhöz kötöttség, ellenalkotmányozás tilalma), amelyek érvényesítésére tulajdonképpen szánták.

Ezen az úton az ellenzék elveszítheti legfontosabb célját, azt, hogy a józan jobboldallal együtt tegye végérvényesen zárójelbe az Alaptörvény rendszerét. A totális korrekció szükségességét mi sem bizonyítja jobban, hogy a kormánypártok legújabb tervei lényegében megsemmisítenék az Alkotmánybíróság 2012 előtti gyakorlatát és a testületet végletesen az Alaptörvényhez kötnék. A februárra készülő alkotmánymódosítás bebizonyíthatja, hogy az Alaptörvény önmagában nem, csak egy új Alkotmánnyal javítható.

A cikk megjelent a Népszava 2013. január 31-i számában.

Advertisements

Bűnben fogant alkotmányok

8 Jan

Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (Ekint) néhány hete kétrészes cikkben (Helyreállító alkotmányozás I. és II., Népszabadság, 2012. november 17. és 19.) elemezte az alaptörvényt leváltó, helyreállító alkotmányozás lehetőségeit, amiben arra a végkövetkezetésre jutott egy jövőbeni lehetséges alkotmányozás kapcsán, hogy „az a helyes, ha az alkotmányozás megfelel az alaptörvény eljárási szabályainak, gondoljunk bármit közjogi érvényességéről”.

Minden tiszteletem az Ekinté, amely a jogállam 2010 óta tartó felforgatásában az alkotmányos értékek szilárd védőbástyájaként jelent meg, azonban úgy vélem, hogy nem lehetünk ilyen „nagyvonalúak” a jelenlegi alaptörvénnyel, és nem söpörhetjük a szőnyeg alá annak potenciális közjogi érvénytelenségét. Az alapvető kérdés az, hogy a 2011-ben elfogadott alaptörvény rendelkezései között van-e olyan mérvű ellentmondás, ami kihat a jogszabály közjogi érvényességére.

A Nemzeti hitvallás a következőképp fogalmaz: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.” Az alaptörvény egyrészről tehát érvénytelennek tekinti azt a közjogi szerződést, amelynek alapján sor kerülhetett egyáltalán az alkotmányozásra, másrészt azonban nem kerülheti meg azt, hogy az alkotmányozási folyamatot ne a „sztálinista” alkotmánnyal legitimálja, ezért az érvénytelenség a záró rendelkezésekben már a következő formulává „finomodik”: „Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el.”

A problémát legerősebben a Velencei Bizottság 2011. június 26-án kelt véleménye vetette fel, szerintük, ha jogi következménye van az 1949-es alkotmány érvénytelenné nyilvánításának, akkor ez jogi paradoxont idéz elő, hiszen ezzel a most alkotmányozó parlament is elveszti legitimitását. Épp ezért valószínűsíti, hogy inkább politikai deklarációról van szó, ami ettől még nem jelent kisebb ellentmondás, de a bizottság szerint az Alkotmánybíróság átvághatja ezt a gordiuszi csomót.

Ezzel a problémával magam is foglalkoztam (Hogyan? Népszabadság, 2012. október 26.), de nem tudom olyan könnyen elengedni a kérdést, mint az Ekint, amely a fenti elvtől (vagyis, hogy az alaptörvény közjogi érvényességétől vagy érvénytelenségétől függetlenül egy következő alkotmányozásnak be kell tartania az alaptörvénynek az alkotmányozásra vonatkozó szabályait) vezéreltetve próbál viszonylag megnyugtató megoldásra jutni. Az Ekint szerint az önmegsemmisítő kollíziónak két olvasta van, attól függően, ha belülről vagy kívülről tekintünk rá.

Belülről nézve az intézet is elismeri, hogy az elfogadás érvénytelen módon történt, ugyanakkor, „ha az elfogadás gesztusára kívülről tekintünk, akkor az elfogadás pillanatában az önmegsemmisítő szabály még nem létezett, de az alkotmányozás korábbi eljárási rendje az elfogadás pillanatáig hatályában fennállt”. Felveti, hivatkozni lehet arra is, hogy az ellentmondás forrása, a Nemzeti hitvallás nem normatív része az alaptörvénynek, pusztán politikai deklaráció. Az Ekint konzekvenciája az, hogy mindebből (pusztán) annyi következik, hogy az „alaptörvény a közjogi érvényességének vitatására is módot adó mértékben silány”. Szerintem jóval több.

(1) Az intézet az alaptörvény elfogadására koncentrált. Szerintem érdemes megnézni egy másik eseményt is, ez pedig a hatálybalépés, vagyis 2012. január 1-je. Az Ekintnek abban valóban igaza van, hogy az alaptörvény elfogadásának pillanatában (2011. április 18.) a korábbi alkotmány (s ezzel együtt az alkotmányozásra vonatkozó szabályrendszer) hatályban volt, egyszerűen szólva volt mi alapján alkotmányozni.

Ugyanakkor az elfogadással és ezzel az érvénytelenség kimondásával az alkotmány megkapta a 13., immáron végzetesnek bizonyuló sebét. Ezzel azt állítom, hogy az alkotmányozás legitimitásának nemcsak az új alaptörvény elfogadásakor, hanem annak hatálybalépésekor is fenn kellett állnia – mindez esetünkben korántsem volt meg. A hagymázas „fülkeforradalmi” álmok ellenére 2011-ben nem történt forradalmi alkotmányozás Magyarországon, vagyis az alkotmányra a még hatályban lévő (1949-es) alkotmány alapján kapott felhatalmazást az alkotmányozó, s e szabályok szerint kellett azt lefolytatnia. Ezt az alkotmányozó is tudta, ezért hivatkozott a záró rendelkezésekben a korábbi alkotmányra.

A gond ott van, hogy miként lehet az alkotmányozás folyamatát egy – az alkotmányozó saját bevallása szerint – érvénytelen (tehát nem is létező) alkotmány alapján lefolytatni? Szerintem sehogy, s itt van vitám az Ekinttel. Az alkotmányozás folyamatához éppúgy hozzátartozik az alaptörvény elfogadása, mint annak hatálybalépése. Úgy vélem, hogy 2011. december 31-én éjfélkor, amikor a két alkotmány között meg kellett volna hogy történjen a közjogi „átadás-átvétel”, korábbi alkotmányunk nem tudta ezt a transzfert megvalósítani, mégpedig azért, mert amikor az alaptörvénynek az 1949-es alkotmány legitimációs ugródeszkájáról elrugaszkodva hatályba kellett volna lépnie, a „sztálinista” alkotmány épp akkor bomlott atomjaira (ez persze nem a normál hatályvesztést jelenti).

(2) Arra az érvelésre, hogy a Nemzeti hitvallás normatív része az alaptörvénynek, egy ellenérvet hoznék, méghozzá az R) cikk (3) bekezdését, amely szerint „(a)z Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Ebből az következik, hogy a preambulumnak kötelező jogi érvénye van, egyfajta értelmezési segédletként. A gond az, hogy az alaptörvény főszövegét ezúttal nem lehet „összhangba hozni” a Nemzeti hitvallással.

(3) Egy támadási felülete lehet még az érvelésemnek. Mégpedig az, hogy ha az alaptörvény az 1949-es és ténylegesen sztálinista alkotmány felett tör pálcát, lezárva véglegesen és szimbolikusan is a múltat. Vagyis, amikor már „nem volt sztálinista” az 1949-es, onnantól kezdve érvénytelen sem volt. Joggal véljük úgy, hogy ez a felettébb jóhiszemű értelmezés nem állja meg a helyét. A Nemzeti hitvallás így fogalmaz: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”

A fentiek és ez utóbbi együttes értelmezéséből az következhet, hogy a rendszerváltás alkotmányos rendje nem a köztársaság kikiáltásával és az 1989-es alkotmánnyal kezdődött, azaz nem 1989. október 23-tól. De akkor mi történt 1989. október 23. és 1990. május 2. között? Az Ekint szerint „…az alaptörvény gyenge, vitatható vagy hiányzó legitimitása és legalitása fontos, de nem ügydöntő érv a köztársaság végleges alkotmánya elfogadása, a szöveg egészének, illetve egyes rendelkezéseinek alkotmányossága tekintetében”.

Szerintem nagyon is ügydöntő, hiszen nem engedhetjük meg, hogy a Fidesz–KDNP „mesterhármast” csinálva három alkotmányt is tönkretegyen: az 1989-est, amelynek „bőrét” 12 húsba vágó alkotmánymódosítással szögezte a falra; a 2011-es hús véti alaptörvényt, amelybe a közjogi érvénytelenség mérgét injekciózta, s a dózist az alkotmányellenes átmeneti rendelkezésekkel emelte meg; ebből következően ha egy jövőbeni alkotmányozás a mostani tehertétellel folyik majd (ahogyan azt az Ekint vázolta), fennáll a veszély, hogy sérül az új alkotmány legitimitása.

Az Ekint megfogalmazásában a „cél ugyanis nem egyszerűen az, hogy az alaptörvénynél sokkal erősebb legitimációval alkossuk meg a végleges köztársasági alkotmányt, hanem hogy az végül kikezdhetetlen eljárásban és tartalommal jöjjön létre”. Szerintem itt komoly ellentmondás van: ha ténylegesen „végleges” és „kikezdhetetlen” alkotmányt akarunk, akkor éppen annak legitimitását kell véresen komolyan venni: az alaptörvény bűnben foganása nem válhat „áteredő” bűnné, és nem fertőzheti meg a majdani köztársasági alkotmányt. Éppen ezért egy leendő alkotmányozónak, mielőtt belefog bármilyen közjogi aprómunkába, a fenti feszítő dilemmát kell orvosolnia, vagyis az alaptörvényt kell alkalmassá tenni egy új alkotmány elfogadására vagy éppen a módosításra.

A cikk megjelent a Népszabadság 2013. január 7-i számában.

%d bloggers like this: