Archive | Alaptörvény RSS feed for this section

A ló, a szamár és az Alkotmány

31 Jan

Távol álljon tőlem, hogy pálcát törjek azon törekvések felett, amelyek gyógyítani kívánják az immunrendszerét vesztett, súlyosan beteg közjogi rendszerünket. Az Együtt 2014 mintaszerűen fogalmazta meg a jogállam helyreállításának két legfontosabb alapelvét.

(1) Az egyik a jogállami eszközökhöz való szigorú kötöttség: vagyis, hogy “a közjogi cél nem szentesíti a rossz eszközt”. A jogállam helyreállításához nem lehet unortodox és “Fideszszerű” eszközöket alkalmazni (értsd: például feles többséggel hatályon kívül helyezni az Alaptörvényt). A választási mozgalom szerint: “A jogállam helyreállítása csak jogállami eszközökkel lehetséges. Semmilyen politikai cél nem legitimálhatja a jogi eljárásrend áthágását, mivel ez olyan precedenst teremtene, ami még inkább rombolná az alkotmányos demokrácia szerkezetét… “

(2) A másik az “ellenalkotmányozás” tilalma: ez pedig azt jelenti, hogy a következő – remélhetőleg végleges – Alkotmányunkat nem lehet a 2011-ben elfogadott Alaptörvény ellenpontjaként kezelni. Az Együtt 2014 ezt, nagyon helyesen, a következőképp fejezi ki: “A formális legitimáció azonban egy új alkotmány elfogadásához nem elegendő. Nincs helye kettős mércének ebben a kérdésben: ha az egyik politikai oldal kirekesztő jellegű alkotmányozása 2011-ben is elfogadhatatlan volt, akkor a másik politikai oldal sem alkothat egyedül új alaptörvényt – még akkor sem, ha kétharmados többséghez jut az Országgyűlésben.”

Nagyjából eddig tudom követni az alkotmányos korrekció alapelveit: maga a korrekció húsbavágó szükségessége, ennek jogállami eszközökkel való kivívása, továbbá az új alkotmányozás mögött álló kétharmad a lehető legsokszínűbbé tétele (ide értve természetesen a jobboldalt is). Ezen a ponton az Együtt 2014 hozzáteszi, hogy “(h)a ennek [mármint az új Alkotmány széleskörű kétharmaddal való elfogadásának – A.A.) politikai feltételei nem adottak, akkor be kell érni a hatályos Alaptörvény olyan módosításával, amely a jogállam és az alkotmányos demokrácia szempontjából elfogadhatatlan rendelkezések módosítását tartalmazza csupán”. Bizonyítandó, hogy komolyak ebbéli szándékai, az Együtt 2014 az új Alkotmány egy lehetséges tervezete mellett, az Alaptörvény korrekciós módosítására vonatkozó vitairatát is közli honlapján.

Ezt hívom én “nincs ló, jó a szamár is” típusú alkotmányozásnak, másként az alkotmányozás “B-tervének”, aminek kapcsán három dilemmát vetnék fel.

(1) Álláspontom szerint, ha elfogadjuk azt, hogy az ellenzéknek vállalható forgatókönyv az Alaptörvény módosítása, akkor ezzel elvégezzük az Alaptörvény és az immáron (nagyrészt) megsemmisített Átmeneti rendelkezések hallgatólagos legitimációját. Ezt tetézi, hogy ha “módosításra alkalmasnak” ismerjük el az Alaptörvényt, akkor a továbbiakban igen nehezen kritizálhatjuk annak rendszerét, amelyet mi magunk is javíthatónak/javítandónak ítélünk. Mindezzel tehát fegyvert adunk az kormánypártok kezébe és kiheréljük a jelenlegi közjogi konstrukciót kritizáló érveinket.

(2) Látni kell azt is, hogy a módosítással történő alkotmányozással egyszer már megütöttük a bokánkat: nevezetesen az 1989. évi XXXI. törvénnyel, amely az 1949-es sztálinista Alkotmányt szabta át. Ez az alkotmánymódosítás a politikai közönség egyik oldalán új és jól működő Alkotmánnyá nemesedett, míg a publikum másik fele – amint ez 2010-re kiderült – nem szerethető, technokrata jogszabályhalmazt látott benne. Megégettük tehát már magunkat a módosítás eszközével, amely – lett légyen bármilyen kiváló – nem teremt tiszta és átlátható viszonyokat. Ezt nem engedhetjük meg egy majdani alkotmánykorrekciónál, hiszen ahogyan az Együtt 2014 is fogalmaz: tartós és mindenki által tisztelhető Alkotmányt szeretnénk.

(3) Végül utalok arra, hogy bár fontos célkitűzése az Együtt 2014-nek és korábban az Eötvös Károly Közpolitikai Intézetnek is, hogy bevonjuk a jobboldalt az alkotmányos korrekcióba, eddig ennek semmilyen konkrét jelét – legalábbis a nyilvánosság szintjén – nem tapasztalhattuk. Azt állítom, hogy nem az Alaptörvény módosíthatósága, hanem éppen annak módosíthatatlansága (értsd: a jogállami korrekció csak új Alkotmány elfogadásával kivitelezhető) mellett kell érvelni. Ez vezethet oda, hogy a jobboldal párbeszédképes része egyáltalán megértse, hogy az ellenzéknek mi a gondja az Alaptörvénnyel, s elinduljon egy közös gondolkodás annak korrigálására.

Összességében tehát azt állítom, hogy a “nincs ló, jó a szamár is” típusú jogállami korrekciós stratégia kontraproduktív és szembemegy azon – nagyon helyesen megfogalmazott – zsinórmértékekkel (jogállami eszközökhöz kötöttség, ellenalkotmányozás tilalma), amelyek érvényesítésére tulajdonképpen szánták.

Ezen az úton az ellenzék elveszítheti legfontosabb célját, azt, hogy a józan jobboldallal együtt tegye végérvényesen zárójelbe az Alaptörvény rendszerét. A totális korrekció szükségességét mi sem bizonyítja jobban, hogy a kormánypártok legújabb tervei lényegében megsemmisítenék az Alkotmánybíróság 2012 előtti gyakorlatát és a testületet végletesen az Alaptörvényhez kötnék. A februárra készülő alkotmánymódosítás bebizonyíthatja, hogy az Alaptörvény önmagában nem, csak egy új Alkotmánnyal javítható.

A cikk megjelent a Népszava 2013. január 31-i számában.

Bűnben fogant alkotmányok

8 Jan

Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (Ekint) néhány hete kétrészes cikkben (Helyreállító alkotmányozás I. és II., Népszabadság, 2012. november 17. és 19.) elemezte az alaptörvényt leváltó, helyreállító alkotmányozás lehetőségeit, amiben arra a végkövetkezetésre jutott egy jövőbeni lehetséges alkotmányozás kapcsán, hogy „az a helyes, ha az alkotmányozás megfelel az alaptörvény eljárási szabályainak, gondoljunk bármit közjogi érvényességéről”.

Minden tiszteletem az Ekinté, amely a jogállam 2010 óta tartó felforgatásában az alkotmányos értékek szilárd védőbástyájaként jelent meg, azonban úgy vélem, hogy nem lehetünk ilyen „nagyvonalúak” a jelenlegi alaptörvénnyel, és nem söpörhetjük a szőnyeg alá annak potenciális közjogi érvénytelenségét. Az alapvető kérdés az, hogy a 2011-ben elfogadott alaptörvény rendelkezései között van-e olyan mérvű ellentmondás, ami kihat a jogszabály közjogi érvényességére.

A Nemzeti hitvallás a következőképp fogalmaz: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.” Az alaptörvény egyrészről tehát érvénytelennek tekinti azt a közjogi szerződést, amelynek alapján sor kerülhetett egyáltalán az alkotmányozásra, másrészt azonban nem kerülheti meg azt, hogy az alkotmányozási folyamatot ne a „sztálinista” alkotmánnyal legitimálja, ezért az érvénytelenség a záró rendelkezésekben már a következő formulává „finomodik”: „Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el.”

A problémát legerősebben a Velencei Bizottság 2011. június 26-án kelt véleménye vetette fel, szerintük, ha jogi következménye van az 1949-es alkotmány érvénytelenné nyilvánításának, akkor ez jogi paradoxont idéz elő, hiszen ezzel a most alkotmányozó parlament is elveszti legitimitását. Épp ezért valószínűsíti, hogy inkább politikai deklarációról van szó, ami ettől még nem jelent kisebb ellentmondás, de a bizottság szerint az Alkotmánybíróság átvághatja ezt a gordiuszi csomót.

Ezzel a problémával magam is foglalkoztam (Hogyan? Népszabadság, 2012. október 26.), de nem tudom olyan könnyen elengedni a kérdést, mint az Ekint, amely a fenti elvtől (vagyis, hogy az alaptörvény közjogi érvényességétől vagy érvénytelenségétől függetlenül egy következő alkotmányozásnak be kell tartania az alaptörvénynek az alkotmányozásra vonatkozó szabályait) vezéreltetve próbál viszonylag megnyugtató megoldásra jutni. Az Ekint szerint az önmegsemmisítő kollíziónak két olvasta van, attól függően, ha belülről vagy kívülről tekintünk rá.

Belülről nézve az intézet is elismeri, hogy az elfogadás érvénytelen módon történt, ugyanakkor, „ha az elfogadás gesztusára kívülről tekintünk, akkor az elfogadás pillanatában az önmegsemmisítő szabály még nem létezett, de az alkotmányozás korábbi eljárási rendje az elfogadás pillanatáig hatályában fennállt”. Felveti, hivatkozni lehet arra is, hogy az ellentmondás forrása, a Nemzeti hitvallás nem normatív része az alaptörvénynek, pusztán politikai deklaráció. Az Ekint konzekvenciája az, hogy mindebből (pusztán) annyi következik, hogy az „alaptörvény a közjogi érvényességének vitatására is módot adó mértékben silány”. Szerintem jóval több.

(1) Az intézet az alaptörvény elfogadására koncentrált. Szerintem érdemes megnézni egy másik eseményt is, ez pedig a hatálybalépés, vagyis 2012. január 1-je. Az Ekintnek abban valóban igaza van, hogy az alaptörvény elfogadásának pillanatában (2011. április 18.) a korábbi alkotmány (s ezzel együtt az alkotmányozásra vonatkozó szabályrendszer) hatályban volt, egyszerűen szólva volt mi alapján alkotmányozni.

Ugyanakkor az elfogadással és ezzel az érvénytelenség kimondásával az alkotmány megkapta a 13., immáron végzetesnek bizonyuló sebét. Ezzel azt állítom, hogy az alkotmányozás legitimitásának nemcsak az új alaptörvény elfogadásakor, hanem annak hatálybalépésekor is fenn kellett állnia – mindez esetünkben korántsem volt meg. A hagymázas „fülkeforradalmi” álmok ellenére 2011-ben nem történt forradalmi alkotmányozás Magyarországon, vagyis az alkotmányra a még hatályban lévő (1949-es) alkotmány alapján kapott felhatalmazást az alkotmányozó, s e szabályok szerint kellett azt lefolytatnia. Ezt az alkotmányozó is tudta, ezért hivatkozott a záró rendelkezésekben a korábbi alkotmányra.

A gond ott van, hogy miként lehet az alkotmányozás folyamatát egy – az alkotmányozó saját bevallása szerint – érvénytelen (tehát nem is létező) alkotmány alapján lefolytatni? Szerintem sehogy, s itt van vitám az Ekinttel. Az alkotmányozás folyamatához éppúgy hozzátartozik az alaptörvény elfogadása, mint annak hatálybalépése. Úgy vélem, hogy 2011. december 31-én éjfélkor, amikor a két alkotmány között meg kellett volna hogy történjen a közjogi „átadás-átvétel”, korábbi alkotmányunk nem tudta ezt a transzfert megvalósítani, mégpedig azért, mert amikor az alaptörvénynek az 1949-es alkotmány legitimációs ugródeszkájáról elrugaszkodva hatályba kellett volna lépnie, a „sztálinista” alkotmány épp akkor bomlott atomjaira (ez persze nem a normál hatályvesztést jelenti).

(2) Arra az érvelésre, hogy a Nemzeti hitvallás normatív része az alaptörvénynek, egy ellenérvet hoznék, méghozzá az R) cikk (3) bekezdését, amely szerint „(a)z Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Ebből az következik, hogy a preambulumnak kötelező jogi érvénye van, egyfajta értelmezési segédletként. A gond az, hogy az alaptörvény főszövegét ezúttal nem lehet „összhangba hozni” a Nemzeti hitvallással.

(3) Egy támadási felülete lehet még az érvelésemnek. Mégpedig az, hogy ha az alaptörvény az 1949-es és ténylegesen sztálinista alkotmány felett tör pálcát, lezárva véglegesen és szimbolikusan is a múltat. Vagyis, amikor már „nem volt sztálinista” az 1949-es, onnantól kezdve érvénytelen sem volt. Joggal véljük úgy, hogy ez a felettébb jóhiszemű értelmezés nem állja meg a helyét. A Nemzeti hitvallás így fogalmaz: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”

A fentiek és ez utóbbi együttes értelmezéséből az következhet, hogy a rendszerváltás alkotmányos rendje nem a köztársaság kikiáltásával és az 1989-es alkotmánnyal kezdődött, azaz nem 1989. október 23-tól. De akkor mi történt 1989. október 23. és 1990. május 2. között? Az Ekint szerint „…az alaptörvény gyenge, vitatható vagy hiányzó legitimitása és legalitása fontos, de nem ügydöntő érv a köztársaság végleges alkotmánya elfogadása, a szöveg egészének, illetve egyes rendelkezéseinek alkotmányossága tekintetében”.

Szerintem nagyon is ügydöntő, hiszen nem engedhetjük meg, hogy a Fidesz–KDNP „mesterhármast” csinálva három alkotmányt is tönkretegyen: az 1989-est, amelynek „bőrét” 12 húsba vágó alkotmánymódosítással szögezte a falra; a 2011-es hús véti alaptörvényt, amelybe a közjogi érvénytelenség mérgét injekciózta, s a dózist az alkotmányellenes átmeneti rendelkezésekkel emelte meg; ebből következően ha egy jövőbeni alkotmányozás a mostani tehertétellel folyik majd (ahogyan azt az Ekint vázolta), fennáll a veszély, hogy sérül az új alkotmány legitimitása.

Az Ekint megfogalmazásában a „cél ugyanis nem egyszerűen az, hogy az alaptörvénynél sokkal erősebb legitimációval alkossuk meg a végleges köztársasági alkotmányt, hanem hogy az végül kikezdhetetlen eljárásban és tartalommal jöjjön létre”. Szerintem itt komoly ellentmondás van: ha ténylegesen „végleges” és „kikezdhetetlen” alkotmányt akarunk, akkor éppen annak legitimitását kell véresen komolyan venni: az alaptörvény bűnben foganása nem válhat „áteredő” bűnné, és nem fertőzheti meg a majdani köztársasági alkotmányt. Éppen ezért egy leendő alkotmányozónak, mielőtt belefog bármilyen közjogi aprómunkába, a fenti feszítő dilemmát kell orvosolnia, vagyis az alaptörvényt kell alkalmassá tenni egy új alkotmány elfogadására vagy éppen a módosításra.

A cikk megjelent a Népszabadság 2013. január 7-i számában.

Elbaltázott közjogunk?

28 Oct

A közjog további jellemző vonása, hogy benne a közakarat az irányadó, és mert az állam érdekében áll fenn, gyakorlása közkötelesség.”

Nagy Ernő Magyarország közjoga (Államjog).

A nagy reményekkel indult 1989-es közjogi rendszerváltás lényegében 2011-re kifulladt, az építeni kezdett liberális jogállami paradigmáink manapság kezdenek használhatatlanná válni – legalábbis sokan szeretnék ezt elérni. Szomorúan konstatálhatjuk, 2012-ben két cselekedet együttes hatása járult hozzá ahhoz, hogy lényegében egy alkotmányellenes Alaptörvényünk van: egy „gondatlan alkotmányhasználat” és egy „szándékos alkotmányrongálás”. Hogy melyik a súlyosabb, azt mindenki maga döntse el! Tény, hogy amíg a baloldali-liberális politikai elit megpróbálta ki- és felépíteni az alkotmányosság és jogállamiság közjogi intézményrendszerét (persze a maga kis alkotmányos „stiklijeivel”), addig elmulasztotta figyelembe venni az intézmények mögötti emberi tényezőt, s az Alaptörvény elfogadása során keserűen döbbentünk rá, szinte senkinek sem fontos a jogállami alapértékek megőrzése. A Fidesz–KDNP (szándékosan nem jobboldalról vagy konzervatívokról írok, hiszen sokan maguk is az 1989-es köztársasági Alkotmány hívei) pedig – kihasználva ezt a „közjogi nihilizmust”, vagyis a „közkötelességeink” negligálását – lényegében egy év alatt tönkretette az 1989-es Alkotmányt és felépítette saját rendszerét, amit éppen olyan durván farigcsál, mint tette azt az orgyilkolt ’89-essel. Közjogi életprogramjukban a következő genetikai kód található: amit beépítünk az alkotmányba, az pusztán ettől alkotmányos lesz. Az evolúció azonban idővel felül fogja írni ezt a hibás beidegződést, hiszen az alkotmány az eszköz, az alkotmányosság pedig az elérendő cél – a kormánypártok fordítva ülnek a közjogi lovon, nyilazni azonban tudnak, s ennek mi isszuk meg a levét! A „közjogi hátrafelé nyilazásnak” mára igen komoly következményei vannak: a már említett alkotmányellenes Alaptörvény, az ezt tetéző Átmeneti rendelkezések, a közjogi intézmények függetlenségének bedarálása és a szakmaiság helyett a pártlogika aranyszabállyá tétele. A helyzet változásért kiált, s ebben a baloldalnak is fontos szerepe lehet.

Közjogi immunrendszer

A baloldal legnagyobb felelőssége, hogy végre lépéseket tegyen az alkotmányosság, a közjogi kultúra hazai meggyökereztetése érdekében. A hazai baloldal mostani legerősebbjének, az MSZP-nek ebbéli hozzáállása azonban legalábbis kétarcú. A publikum számára kezdettől nyilvános Ajánlat Magyarországnak – Párbeszéd a nemzetért című anyagukban a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítását, a hatalom ellenőrzésére képes jogállami intézményeket, az önkormányzatiság rehabilitálását, az értelmes közéleti párbeszéd megteremtését vizionálják (8–9 oldal). Erre jön a klasszikus ígéret: a szociális biztonsághoz való jog és az egyenlő munkáért járó egyenlő bér elvének alkotmányos rögzítése. Ezzel egyébként – azon túl, hogy a Fidesz–KDNP leváltása után édeskevés lesz – tulajdonképpen nincs is semmi baj. A nemrég nyilvánosságra került stratégiával azonban a párt megmutatta foga fehérjét, hiszen az anyag egyik fő tézise, hogy „[a] jogállamiság, demokráciával kapcsolatos ügyek sokkal kevésbé lényegesek”. Ezt követi a nehezen vitatható felismerés: „A potenciális szavazók, ha megkérdezzük őket, alapvetően elégedetlenek a Fidesz új Alaptörvényével és más, szimbolikus ügyekkel – ám egy kisebbségüket kivéve ezeket a kérdéseket nem tematizálják spontán. Ha arra kérjük, hogy sorolják fel a számukra lényeges szakpolitikai problémákat, az ideológiai, emberi jogi és szimbolikus ügyek rendre legutolsó helyen szerepelnek.”. Ezzel az MSZP azt a régi, a már említett gondatlan alkotmányhasználatból eredő attitűdöt élteti tovább, hogy az alkotmányosság, a jogállam szükséges bokréta a politikai programon, foglalkozunk vele, mert „kell”, mert „illik” – de semmi komoly. Ez a felfogás meg is állhatná a helyét, ha a rendszerváltás 20 évig tartó langyos paradigmájában élnénk, de nem most. Az Alaptörvénnyel és az Átmeneti rendelkezésekkel kialakult krízishelyzet új megoldásokat kíván: el kell végezni az állampolgárok közjogi immunrendszerének kialakítását, azt az aprómunkát, amit a gondatlan és kényelmes alkotmányhasználat közepette 20 évig halogattunk.

Lehet, hogy „a jogállamisággal, demokráciával kapcsolatos ügyek sokkal kevésbé lényegesek”, nem szabad azonban ebbe ilyen higgadtan beletörődni, ennek kell cselekvésre késztetnie a baloldalt. Meg kell végre értetni mindenkivel azt az alapvető realitást, hogy az alkotmányosság sárba tiprása miatt lehet visszamenőleg jogot alkotni, magánvagyont rekvirálni, embereket létbizonytalanságban taszítani, a bíróság helyett törvényhozással ítélkezni. A „titkos” stratégia máshol így fogalmaz: „A választók számára legfontosabb témák gazdasági jellegűek és az egyéni élethelyzethez kapcsolódnak (árak, tartozások, rezsi, stb.).” Kétségtelen, de azt is meg kell értetni az emberekkel, hogy az egyéni élethelyzetükre az alkotmányosság legalább akkora hatással van, mint a gazdaság. S ez a feladat jelenleg a baloldalra vár! A távlati cél pedig a magyar közjogi immunrendszer megerősítése, hogy az magától reagáljon a jövőbeni fülkeforradalmi kísérletekre.

Ha a baloldal nem ezeket tekinti feladatának, és folytatja a Fidesz–KDNP által elkezdett közjogi maszatolást, az állampolgárokat kisgyermeknek tekinti, és nem vezeti a „közkötelességek” gyakorlásának irányába, esetleg ismét elsüpped saját kényelmes gondatlanságába, akkor egyrészt „méltó” folytatója lesz az Alaptörvény rendszerének, másrészt ugyanúgy bukásra van ítélve, mint azok, akik megerőszakolták a jogállamot. Nagy tehát a baloldal felelőssége, hiszen vissza kell adnia az állampolgárok alkotmányosságba vetett bizalmát (sőt, kiépíteni a sosem volt bizalmat). Félő, hogy ha nem állítjuk meg a mostani lejtmenetet, akkor a politikai közösség pszichikumába ez az „elbaltázott közjog” (értsd: az erősebb kutya írja a törvényt, ami ab ovo csak azért van, hogy az erősebbet szolgálja) logika rögzül. Ha pedig ez így alakul, már nem lesz miért restaurálni a jogállamot – hiszen nem lesz, aki működtesse!

Az irat az IDEA oldalán jelent meg 2012. október 26-án.

Hogyan?

27 Oct

Diagnózis: Magyarország alaptörvénye beteg, akut alkotmányellenességben szenved. Terápia: módosítás vagy új alkotmány elfogadása. Lehetséges mellékhatás: közjogi állóháború.

Az ellenzéki összefogás-diskurzus és az „olajfa-ültetési láz” közepette ismét felerősödnek a második Orbán-kormány leváltása esetén szükséges jogállami restaurációra irányuló igények. A változások szükséges irányaival többé-kevésbé tisztában van a demokratikus ellenzék. Legutóbb az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (Ekint) fogalmazta meg ajánlatát a demokrácia híveinek. Az anyaggal egyetértve tett közzé nyilatkozatot Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke, aki két, egyre aktuálisabb kérdéssel fejelte meg a vitát. Egyrészt azzal, hogy hogyan kivitelezhető a jogállam helyreállításának programja, ha az Orbán-rezsimet leváltó kormánynak nem lesz kétharmados felhatalmazása. Másrészt, hogyan lesz az új (vagy helyreállított) közjogi konstrukció a „különböző politikai oldalak közös műve”, ha – ahogyan azt az Ekint javasolta – a demokratikus jogállam helyreállításából kizárjuk a Fideszt és vezetőit? E két „hogyanhoz” szeretnék hozzászólni.

Vitathatatlan, hogy a 2011-ben elfogadott alaptörvényt és az arra épülő közjogi rendszert igen súlyos, eljárási és tartalmi problémák terhelik. Ezek korrigálása valóban a mostani kormányzatot leváltó erő(k) elsődleges feladata! Ugyanakkor lesz még két, talán ennél is nehezebb kihívás: először is az, hogy visszaadja az emberek hitét abba, hogy a közügyek nem a mindenkori politika kapcarongya, amivel azt és úgy tesz, amit és ahogy éppen akar;másrészt ügyelni kell arra is, hogy a jogállam helyreállítása ne robbantson ki közjogi állóháborút. Mindez egyetlen dilemmában összegezhető: „lehet-e a jó cél érdekében rossz vagy legalábbis morálisan kétes eszközöket alkalmazni”. Vagyis lehet-e a Fidesz–KDNP által alkalmazott erőszakos eszközökhöz hasonló, ad absurdum még ezeknél is radikálisabb eszközökkel élni a jogállam helyreállítása végett? Bizonyára nem voltak ilyen skrupulusai az 1989-es alkotmányt szétbombázó jobboldalnak. Bevallom, magam is szimpatizálok a politikai realizmussal, sőt osztom azt a weberi tételt, hogy a politikában jóból nem csak jó, rosszból pedig nem csak rossz származhat, s ha valaki ezt nem fogja fel, akkor „politikailag kisgyermek” – de ilyen húsba vágó kérdéseknél azért elbizonytalanodom. Nem állítom azt, hogy az alaptörvény rendszerét leváltóknak nem lehet radikális eszközökkel élni és radikálisan gondolkodni az alaptörvényről, de azt igen, hogy ha így járnak el, akkor fel kell mérni annak minden következményét. Lényegében az alaptörvény elfogadása és az Eörsi Mátyás-féle, kétharmad nélkül elfogadott és népszavazással megerősített alkotmány víziója óta emésztgetjük ezt a problémát. Megoldást még nem találtunk, ezért is merült fel ismét a „hogyan?” dilemmája. (Az alábbi gondolatmenet a nyugalom megzavarására alkalmas gondolatokat tartalmaz.)

Mit kezdjünk egy olyan alkotmánnyal, ami nincs is?

Álláspontom szerint – ami egyszerre lehet fegyvertény és pokolgép is az alaptörvényt leváltani szándékozók kezében – a jelenleg hatályos alaptörvényt nem feltétlenül szükséges leváltani! Mégpedig azért nem, mert valójában nem is létezik! Mielőtt gyengeelméjűséggel vádolnának, érdemes utalni arra, hogy a kormányzó erők az alkotmányozás során elkövettek egy végletes hibát. Önhittségükben, hogy leszámolnak az 1989-es alkot mánnyal és az egész rendszerváltás utáni közjogi és politikai élettel, a következőt foglalták az alaptörvény nemzeti hitvallásába: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.” Ugyanakkor nem kerülhették meg azt a fontos körülményt, hogy a 2010-ben megválasztott parlament alkotmányozásához szükség van közjogi felhatalmazásra, s éppen ezért az alaptörvény zárórendelkezése már a következőre hivatkozik: „Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el.” Hogy lehet egy olyan alkotmány alapján alkotmányozni, aminek az érvényességét épp az előbb tagadtuk meg? Ezzel a kormányzó pártok a saját alaptörvényüket törték derékba, amelynek elfogadása így alkotmányellenes körülmények között történt. Jogászi csűréscsavarással ugyan ki lehet hozni a dologból, hogy az alkotmányozó szűken értette az érvénytelenné nyilvánítást, és csak az 1949-es alkotmány kommunista korszakára gondolt, azaz 1989. október 23-a után lényegében érvényes az alkotmány, így van jogalapja az alkotmányozásnak. Ha ezt így gondoljuk, akkor bogarásszunk még a preambulumban: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének vissza álltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.” Nem nagyon lehet találni épeszű magyarázatot arra, hogy 1989. október 23-a és 1990. május 2-a között mi történhetett az alkotmánnyal, ami hirtelen érvényessé tette.

Mi következik mindebből? Az biztosan nem, hogy a leendő kormányváltó erők ölbe tett kézzel ülhetnek, és azzal várhatják az új ciklust, hogy van egy közjogi szempontból érvénytelen, nem létező alaptörvényünk. Ha ezt a gondolatot következetesen végigvinnénk, 2012. január elseje után lényegében nem nagyon lehetne érvényes közjogi aktust találni hazánkban, s a magánjogi ügyletekkel is problémák adódnának, sőt maga a 2014-es választás sem lenne érvényes, és az új parlament képviselői egy nem létező alaptörvényre tennének esküt. Egyszóval a fenti maradjon csak gondolatkísérlet! Akkor mi haszna? Nagyon is sok: a 2011-es húsvéti alkotmány és maga az alkotmányozás folyamata s benne az önhittségen alapuló közjogi baki mementóként, élő példaként kell hogy lebegjen minden jövőbeli politikus, alkotmányozó előtt. Az alaptörvény elvi érvénytelensége, alkotmányellenessége tehát akként válhat fegyverténnyé a jövő alkotmányozói kezében, ha a valódi közérdek és a közcélok mentén alkotmányoznak, s nem pedig a közérdek köntösébe bújtatott percpolitikai magánérdekek mentén. Remélhető haszon lehet továbbá, hogy a 2014-es parlament jobboldali-konzervatív tagjai is megértik majd, hogy az alaptörvény nem funkcionálhat egy ilyen alattomos bombával, és szembemennek azzal az esztelen szándékkal, amely ilyen alkotmányt alkotott egykor. Mindez tehát közelebb vihet jobboldalit, baloldalit, konzervatívot, progresszívet, liberálist, zöldet ahhoz, hogy egy alkotmány ténylegesen közös konstrukció kell hogy legyen!

Mi lesz, ha ez a felismerés nem következik be, és a 2014-es választások után nem sikerül korrigálni az alaptörvényt, vagy pedig (akár csak az alkotmánykorrekcióra összeállt) kétharmad hiányában a kormányzó erők erőszakkal változtatják meg a közjogi alapszerkezetet? Egyrészt beigazolódik az MSZP stratégiai iratának jóslata: az állampolgárok számára valóban nem fontos a demokrácia ügye. Másrészt közjogi és politikai állóháború alakulhat ki, és belefulladunk saját illegitim közjogi rendszerünk mocsarába, ahol már az sem fog számítani, hogy ki követte el az ősbűnt.

A cikk megjelent a Népszabadság 2012. október 26-i számában.

Kettős alkotmányozás

20 Dec

Az elmúlt másfél évben egy hallatlanul veszélyes tendencia bontakozott ki: a Fidesz–KDNP feláldozta az 1989-es alkotmányt az alaptörvény oltárán, most pedig arra készül, hogy magát az alaptörvényt áldozza fel a percpolitika oltárán.

Kevesen figyeltek fel arra a roppant érdekes, ugyanakkor legalább ennyire szomorú tényre, hogy a 2010-es kormányváltás óta a Fidesz–KDNP nem egy, hanem egyenesen két alkotmányt is „előállított”. Nyilván mindenki számára ismert a 2012. január 1-jével hatályba lépő alaptörvény, ám ennek megalkotásához (egyfajta előfeltételként) az is szükséges volt, hogy a kormánypártok a saját képükre és hasonlatosságukra formálják az 1989-es, még hatályban lévő alkotmányt: 2010-ben 9, 2011-ben (eddig) 3 alkotmánymódosítás jelezte ezt. Így került sor az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozására, a testület tagjait jelölő bizottság átalakítására, vagy azokra az elegáns megoldásokra, amelyek a korengedményes és korkedvezményes nyugdíjak elvételét, megadóztatását, továbbá az önkormányzati tulajdon államosítását megalapozták. A Fidesz–KDNP azonban ennél magasztosabb célokra is fel/kihasználta a lélegeztetőgépen sínylődő alkotmányt: Baka Andrást, a Legfelsőbb Bíróság elnökét (az új bírósági törvény mellett) többek között a legutóbbi alkotmánymódosítással sikerült kigolyózni. A kormányzó erők tehát gigászi jogalkotó munkával mindjárt két alkotmányt is adtak a népnek: a sajátjukat, ami a hosszú távú politikai céljaikat szolgálja, és egy olyat (a hatályos módosítgatásával), amit a percpolitikának rendeltek alá. Tézisemet minden bizonnyal alátámasztja az, hogy a még kevesebb mint két hétig hatályban lévő alkotmányról teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy egy új konstitúció, hiszen az 1989-es alkotmányunknak sem a szövege, sem pedig annak szellemisége nem engedte volna meg a fenti közjogi és etikai vargabetűket – talán épp ezért kell kimúlnia.

Úgy tűnik, hogy a Fidesz–KDNP a „kettős alkotmányozás” technikáját továbbviszi és minden bizonnyal tökélyre is fejleszti, hiszen azokat a kényes kérdéseket, amelyeket nem akartak vagy nem mertek az alaptörvény szövegébe beleírni, most Magyarország Alaptörvényének Átmeneti Rendelkezései fedőnév alatt kívánják elfogadtatni. Ennek kapcsán három szempontot vetnék fel. Először is világosan kell látni, hogy az átmeneti rendelkezések korántsem átmenetiek, hiszen az alaptörvény részét képezik, vagyis ez lehet majd az alaptörvény első kiegészítése. Ez pedig igen komoly legitimációs kérdéseket vet fel, hiszen „átmeneti” köntösbe bújtat olyan kérdéseket, amelyeket az alkotmányozás során kellett volna felvetni. Másodszor a törvényjavaslat jelenlegi formájában egy olyan mutáns, amelynek domináns célja nem a két alkotmány közötti átmenet, hanem aktuálpolitikai kérdések „megnyugtató” rendezése. Az átmeneti rendelkezések tehát tele vannak rendszeridegen elemekkel.

A törvényjavaslat első része nemes egyszerűséggel a kommunista diktatúrából a demokráciába való átmenetről szól. Ebben megállapítva az MSZMP felelősségét nagyon súlyos kérdésekben, továbbá kijelentve, hogy a jogutód MSZP osztozik mindazon felelősségben, mellyel az állampárt terhelhető. Ezzel csupán két gond van: e tételek nem alkotmányba valók (amint láttuk az átmeneti rendelkezések az alaptörvény részét képezik), és megint ott vagyunk, ahol a part szakad, hiszen ennek elfogadásával a jogalkotó – csakúgy, mint a semmisségi törvény estén – ismét elvonja a bíróság hatáskörét, súlyosan sértve ezzel annak autonómiáját. Már csak hab a tortán, hogy a törvényjavaslat azt is kimondaná, hogy amíg az államadósság a GDP felét meghaladja (tehát belátható ideig) és az Alkotmánybíróság vagy az Európai Unió Bírósága olyan döntést hoz, amelyből előre nem tervezett fizetési kötelezettsége támad az államnak, akkor „a közös szükségletek fedezéséhez való hozzájárulást kell megállapítani” (tehát ismét az adófizetőkön csattan az ostor). S a legújabb gyöngyszem értelmében az alkotmányügyi bizottság olyan módosítót terjesztett be, hogy az átmeneti rendelkezések mondják ki azt is, hogy a Magyar Nemzeti Bank és a pénzügyi közvetítőrendszer felügyeletét ellátó szerv (jelenleg a PSZÁF) a rájuk vonatkozó sarkalatos törvényekben összevonhatók. Ennek nyilván nincs más célja, mint hogy az MNB jelenlegi elnökét, Simor Andrást a leendő szervezet alelnökeként helyezzék parkolópályára.

Mindennek alapján talán láthatjuk, hogy súlyos problémák merülnek fel mind a hatályos alkotmány „hidegre tétele”, mind pedig az alkotmányozás utómunkálatai kapcsán. Remélem, hogy ha a kormánypártok nem is, de legalább a széles publikum belátja, hogy e „kettős alkotmányozás” hallatlanul veszélyes. Az átmeneti rendelkezések olyan aknákat visznek alkotmányos szintre, amelyek felrobbanthatják az alaptörvényt. Ezen a ponton talán azt mondhatnánk, hogy ez így is van jól, egyék meg, amit főztek. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen az alaptörvény kudarcának az elszenvedői nem csupán az alkotmányozók lesznek, hanem mi magunk is.

A cikk megjelent a Népszabadság 2011. december 19-i számában.

%d bloggers like this: