Archive | alkotmányosság RSS feed for this section

Jogi kultúránk ereje

11 Oct

Az Alaptörvényt meghozták, s rendelkezései immár kikerültek megalkotói kizárólagos alakító és rendelkező hatalma alól. Az egész új alkotmány élete már egy sokkal tágabb és összetettebb erőtérben fog folyni: az alkotmányos kultúra alakítja értelmét és érvényesülését, miközben maga is az Alaptörvény része lesz. Most tehát az a feladatunk, hogy ez a kultúra bizonyítsa erejét, és a folyamatosság alapján fejlődjön tovább.

(Sólyom László: Előszó Az új Alaptörvény keletkezés és gyakorlati következményei című kötethez)[1]

Fő állításom az, hogy Orbán Viktor második kormányzása nem csupán (és nem elsősorban) pártpolitikai kihívást támaszt az azt ellenzőknek. Amellett érvelek ugyanis, hogy a több mint egy éve hatalom lévő politikai-gazdasági erőtér sokkal inkább a rendszerváltás előtti (ha tetszik: történelmi) alapokon álló és 1989 után kiteljesedett (nevezzük így: alkotmányos alapú) jogi kultúra [2] számára jelent igazi kihívást, hogy azt ne mondjam veszélyt. Ahhoz, hogy fogalmunk legyen e veszélyről, először is körvonalazni kell azt a jogi paradigmát, aminek ellensúlyozására létrejött az új (eszközszemléletű) jogi gondolkodás, másrészt szükséges megemlékezni utóbbi alapelemeiről. Mindez azért fontos, mert a hazai jogász-társadalom jó része (bízzunk benne, hogy nem ok nélkül) akként gondolkodik, hogy kreatív jogértelmezéssel korrigálni lehet az új jogfelfogás törvényhozási „termékeit” (köztük magát az Alaptörvényt).

Alkotmányosság-központú jogi kultúra

„Jogásznemzet a magyar” – szokták mondogatni. S ebben a kissé poros fordulatban sok minden benne van: pereskedési hajlamunk, a jogászok szakmai elitizmusa és persze a jogi kultúránk évszázadok által kiformált és kikínlódott rendszere. Ez a jogi kultúra fontos szerepet játszott a rendszerváltás véghezvitelében, hiszen az akkori programalkotók, rendszerváltók nagy része – a Kerekasztal bármelyik oldalán is álltak – konyított valamicskét a joghoz. Nem véletlenül mondhatta azt Nyers Rezső, hogy aszinkronitás alakult ki a jogi munka és a politikai rendezés között, hiszen jogi szempontból sokkal kidolgozottabb volt az alkotmányos fordulat, mint politikai oldalról. (Az már más kérdés, hogy a rendszerváltás sokat emlegetett elit- és paktumjellegét – s az ezt követő fájdalmas kiábrándulást – is éppen ez a jogi, jogászi dominancia okozata. Talán ezért van némi kétségem afelől, hogy az eddigi jogi kultúránk olyan erős és kifinomult, mint ahogyan azt sok jogász tudni véli.) 1989 után ez a jogi kultúra – amely egyfajta „referenciamunkának” tekintette a rendszerváltást – szabad folyást kapott, levezényelve a jogrendszer teljes átalakítását, csatlakozását a nyugati szisztémákhoz és szervezetekhez. Jogi kultúránk és az azt (elsősorban) megtestesítő jogászság tehát büszkén tekintett a rendszerváltás vívmányaira, kialakítva azokból saját alaptételeit. Sólyom László szerint az egyik ilyen legfontosabb „dogma” a következő volt: „Attól a húsz évvel ezelőtti naptól ugyanis, amelyet az Alaptörvény is ’hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének’ tekint, ennek az alkotmányos rendnek és kultúrának alaptétele volt, hogy mindenfajta politikai célkitűzés kizárólag az alkotmány keretén belül valósítható meg, s a körülmények rendkívülisége miatt sem lehet ez alól kivételt tenni. Éppen ez demonstrálta az új rendszer különbségét, sőt szembenállását a régi renddel, amely a jogot és az alkotmányt a politikai célok puszta eszközeként kezelte.” 1989 és az azt követő évek legfontosabb paradigmája tehát az alkotmányosság kereteihez való igen szilárd kötődés, továbbá az Alkotmánybíróság értelmezésinek és az általa kiformált jognak a tiszteletben tartása – persze azzal, hogy a taláros testület sem tévedhetetlen és a közjogászok állandó kritikájának, javaslatinak homlokterében működik.

A jog mint puszta eszköz

Ezt az alkotmányosság-alapú kultúrát éri folyamatos kihívás (és támadás) a 2010-es választások óta. A korábbi konszenzusok tehát felrúgásra kerültek és egy újfajta jogfelfogás kezd intézményesedni, melynek alapja a jog eszköz-alapú felfogásában keresendő, s hátterében pedig ott áll a Fidesz-kormányzat (vélt vagy valós) hatékonyság- és erőközpontú gondolkodásmódja (Stratégiák a baloldali kormányzásért, ÉS, 2011/29. júl. 22.). Mindennek lényege az, hogy a jog nem más, mint egy igen hatékony eszköze a kormányzásnak, méghozzá olyan módon, hogy a jogalkotás egyfajta „végrehajtássá” domesztikálódva primer politikai érdekeket cikkelyez be. „Miért eddig nem ez történt?” – kérdezhetnénk joggal, hiszen szinte minden jogalkotási döntés felett valamilyen módon a politikum diszponál és a jog eszközszerepe kétségtelen. Természetesen, ugyanakkor voltak biztos határok, amelyeket egészen egyszerűen a fenti, talán idejétmúlt, alkotmányosság-központú jogfelfogásban kell keresni. Ezek a határok – néha megengedő jelleggel, máskor igen szigorúan – kordában tartották a politikai döntések jogszabályi reinkarnációját: a joguralom volt elsődleges, s nem pedig a politika uralma. Az alábbiakban két – nagyon is jól ismert és igen súlyos – példán keresztül mutatom be, hogy miként futtatta zátonyra az alkotmányosság-központú jogfelfogás hajóját az eszközfétis. Hangsúlyozom egyúttal, hogy ezek csupán az alkotmányosság-alapú jogfelfogás szempontjából nevezhetők törésnek, az eszközszemléletben viszont nagyon is logikus lépések.

(Az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozása.) Az egyik első és legfontosabb törés az Alkotmánybíróság jogköreinek csonkítását elvégző 2010. évi CXIX. törvény és az azt fenntartó Alaptörvény volt. A korábbi jogfelfogás egyértelmű sutba dobását jelezte nem csupán a módosítás tartalma, hanem annak formája is: a jogalkotó nem tűr meg ellenmondást és ezért képes háborúzni is más hatalmi ágakkal. Sólyom László szerint „gyógyíthatatlan seb” keletkezett ezáltal az új Alaptörvényen, amely az egész rendszer alkotmányosnak minősítését elvi alapon teszi kérdésessé. Hozzáfűzi: „Súlyos állítás, hogy az Alaptörvény kikényszeríthetőségének korlátozásával az új alkotmány lett csonka… A minősítés alapja azonban nem pusztán az alkotmányszöveg, hanem az ország mélyen begyökerezett alkotmányos kultúrájának egésze… Nálunk azonban az alkotmány kikényszerítésének kizárása bizonyos területekről éppen az alkotmányos kultúránkkal áll szöges ellentétben.” Az AB jogkörkorlátozása bár pro forma nem volt alkotmányellenes lépés [amint azt az AB is megállapította a 61/2011. (VII. 13.) AB-határozatában], de az eddigi (s nem csupán a rendszerváltás utáni) jogi kultúránkra mindenképp elemi csapást mért és a legkevésbé sem következett abból. A visszás helyzetet maga az AB is érzékelte és a nagyüzemű, pusztán politikai indíttatású alkotmánymódosításokat a következőképp kritizálta a hivatkozott határozatban: „… bár az országgyűlési képviselők által benyújtott alkotmánymódosítások az Alkotmányban lefektetett eljárási követelményeknek megfelelnek… a demokratikus jogállamiság követelményét nyilvánvalóan nem elégítik ki teljes mértékben.”

(Semmiségi törvény.) A földrengés azonban nem állt meg itt, s a jogkörkorlátozás epicentruma körül újabb repedések bontakozta ki. Az egyik legdurvább megoldást a 2006 őszi tömegoszlatásokkal összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 2011. évi XVI. törvény hozta, amely nemes egyszerűséggel porlasztotta szét egy másik hatalmi ág, a bíróság Alkotmány-adta autonómiáját. A jogszabály meghatározza azokat az eseteket, hogy mikor tekintendő egy bírósági ítélet a törvény erejénél fogva semmisnek, s mikor van mérlegelési joga a bíróságnak. Itt nagyon is jól megmutatkozik az eszközszemlélet egyik legfontosabb tulajdonsága: a jogalkotó hatalom globálisan és végérvényesen kíván rendezni bizonyos dolgokat, s a legtermészetesebbnek veszi, hogy a gyermeket is kiönti a fürdővízzel együtt (egyébként hasonló logika húzódik meg a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosításának módja mögött is).

Egy lehetőség

A hazai jogászság, de még a közügyek iránt érdeklődők többsége (nagyjából azok, akik a „régi” jogi kultúra hordozói is egyben) érzik a fenti jelenségek húsbavágó következményeit. Éppen ezért a jogász szakmában van egy várakozás és egy elvárás az új Alaptörvény kapcsán: mivel a megalkotásból nagyrészt kihagyták őket, ezért a törvény minél jobb, tartalmasabb, a jogalkotó hibáit kiküszöbölő értelmezését kívánják adni (de ez igaz egyébként bármilyen más törvényre is). Ahogyan a már idézett Sólyom László írja: „Az Alaptörvényt meghozták, s rendelkezései immár kikerültek megalkotói kizárólagos alakító és rendelkező hatalma alól.” Sőt a volt köztársasági elnök tovább is megy, egyenesen azt állítja, hogy ha a sarkalatos jogalkotás során olyan kétharmados törvényt (pl. egy egykulcsos alapú adóalkotmányt – ez már az én példám) fogad el a parlament, amely a mindenkori kormányzati cselekvést megbénítja és a szabály alkotmányos szempontból lényegtelen, akkor azt egyszerű többséggel elfogadott törvénnyel felül lehet írni.[3] „Bár az Alkotmánybíróság egy későbbi, formalista periódusában ezzel szemben egy kétharmados törvény bármely módosításához minősített többséget követelt meg, nincs akadálya a helyes értelmezéshez való visszatérésnek – sőt az Alaptörvény helyes értelmezése is ezt követeli meg. Ugyanis ez van összhangban a parlamentáris kormányzással, amely az új Alaptörvény szerint is Magyarország államszervezetének lényege.” – teszi hozzá Sólyom László. Mit látunk tehát? Azt, hogy az alkotmányosság-szemléletű jogi kultúra megpróbál igényt formálni a dominanciára. Kérdés, hogy sikerrel teheti-e ezt?

Kétségek

Végtére is két alapvető dilemmát mutatok be, amelyek így vagy úgy, de feloldásra kerülnek az elkövetkezendő években. Az első alapja az elfogultsággal teli kétség az alkotmányossági szemlélet irányában, a másodiké pedig az egészséges bizalmatlanság a regnáló hatalom jogfelfogásával szemben.

(Zárványgondolkodás.) Fentebb már utaltam rá, hogy az előbbi jogfelfogást a hazai jogász szakma egyfajta sikertörténetként és természetes közegként kezelte a legutóbbi időkig. A gond ott van, hogy e jogi gondolkodásmód megragadt egy bizonyos körben, s nem lett a társadalom sajátja, ez a folyamat párhuzamos volt azzal a jelenséggel, hogy maga az 1989-es Alkotmány sem „szivárgott le” a társadalom mélyrétegeibe, egyfajta közjogi-politikai zárvánnyá vált. Így bár kétségtelen, hogy Sólyom Lászlónak valóban igaza van abban, hogy van egy láthatatlan, történelmi alapokon álló közjogi konszenzus és filozófia, amelyet a jogászok sikerrel gondoztak az elmúlt húsz évben, de az is kétségtelen, hogy nem alakult ki egyfajta „alkotmányos tömegkultúra”. Éppen a volt köztársasági elnök ismerte el, hogy elnökségének talán az egyik legnagyobb hiányossága az volt, hogy nem hozta közelebb az Alkotmányt az emberekhez. Mindezt látva nem csodálkozhatunk, hogy az erővel és a hatékonyság látszatával könnyű álmot ígérő új jogfelfogás egészen gyorsan gyökeret tudott ereszteni, hiszen jelenleg nincs érdemi és potens kihívója – csupán a jogászság köreiben, ami ugyebár nem lebecsülendő, de elégségesnek nem mondható.

(Erőt erővel.) S itt jön be talán a legfontosabb faktor. Az „eszközgondolkodók” mindezt gyorsan felismerték és kihasználták: rájöttek arra, hogy nem áll velük szemben erős ellenfél. Éppen ezért tudta megtagadni Orbán Viktor a rendszerváltás szellemiségét és tudott új politikai konstrukciót létrehozni. Vagyis nem az eszközalapú jogfelfogás lett túl erős, hanem az alkotmányosság ethosza vált túl gyengévé és erőtlenné. További kétséggel tölt el (s egyúttal kívánom, hogy ne legyen igazam), hogy a fent bemutatott jogszabályok megalkotói el fogják-e tűrni azt, hogy azokat ne a jogalkotó szándéka szerint értelmezzék. Nyilván minden egyes jogszabály a jogalkalmazó és jogértelmező közönség nyomán válik élettelivé, s hogy erre a jogalkotónak csupán korlátozott ráhatása van. Ugyanakkor a jog eszközjellegét valló felfogásnak nem érdeke (nem teheti meg), hogy a kezdeményezést átengedje, hiszen ez saját létét veszélyeztetné (gondoljunk csak a kétharmados törvények egyszerű többséggel való átírására). Félő tehát, hogy a következő évek jogalkotója megtalálja annak módját, hogy miként vonja szorosabbra a jogértelmező publikum gyeplőjét – kivéve persze, ha elég erősnek bizonyul jogi kultúránk.


[1] Az irathoz elsősorban Sólyom Lászlónak, Az új Alaptörvény keletkezés és gyakorlati következményei (Jakab András, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2011) című kötethez írt előszavában írottakat vettem alapul. Az idézetek ebből az előszóból származnak.
[2] A kultúrát nem kulturális antropológiai értelemben használom ezúttal, hanem egy adott közösség sajátos gondolkodásmódjának leírására. A jogi kultúra tehát a joggal foglalkozó (szakmai és laikus) közönség gondolkodásmódja egy bizonyos paradigma mentén.
[3] A 4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48. szerint az Alkotmány által előírt minősített többségű törvényeknek azok a részletszabályai egyszerű többséggel is megváltoztathatók, amelyek nem minősülnek az adott alkotmányi rendelkezés közvetlen végrehajtásának, vagyis nem az illető alapjog érvényesítésének és védelmének irányát határozzák meg.

A cikk megjelent az Élet és Irodalom 2011. október 7-i számában.

Advertisements
%d bloggers like this: