Archive | baloldal RSS feed for this section

A baloldalért

12 Feb

2013-ra elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy míg Magyarországot egy jobboldali kormány rossz irányba és rosszul kormányozza, addig a baloldal egyre széttöredezettebb tábora igen nehezen tud életképes alternatívát felkínálni. Az a paradox helyzet van kialakulóban, hogy bár a konzervatívok elvesztették az utat, a baloldal nem tud újat mutatni. Mondjuk ki nyíltan: jelenleg az ország szekerének irányítását a választók többsége nem meri a baloldal kezébe tenni!

Ennek természetesen több oka is van, kettő mindenképpen kiemelkedő. A baloldal önhibájából hiteltelenné vált, s vonatkozik ez a politikusokra és az értelmiségre, hiszen előbbiek tevőleges magtartása vezetett a bizalomvesztéshez, amihez utóbbiak csendesen asszisztáltak. A 2010-es választási verség után az MSZP, mint a legerősebb baloldali párt ugyan komoly lépéseket tett a megújulás érdekében, új baloldali pártok is alakultak (a 4K! és az LMP-ből kivált Párbeszéd Magyarországért, s részben az éppen formálódó Együtt 2014 is ide sorolható), de nem következett be alapvető vérfrissülés.

A másik tényező természetesen a baloldallal és politikusaival szembeni boszorkányüldözés. Ez azt eredményezte, hogy Magyarországon a baloldal szükségképpen kommunista, nemzet- és hazaáruló, országát külföldieknek kiárusító. Legalábbis ezt mondja a közpénzzel (is) működtetett és gyakran álcivilek szócsövét felhasználó propaganda. Mindez 2010 óta szisztematikusan felerősödött: Alaptörvénybe emelték/emelik az MSZP felelősségét elődje bűnei miatt (számomra érthetetlen, hogy az MSZP miért értékeli eredmények, hogy az Alaptörvény legújabb módosításában már nem szerepel explicit a pártneve), kultúrharc keretében erőltetnek a baloldalra hét (és még ki tudja hány) szűk esztendőt, olyan szellemi és ideológiai lábtörlőnek tekinti a jobboldal a szociáldemokráciát, amelynek akármikori kormányra kerülése abban a pillanatban tönkretenné az országot. Mindeközben a csapból is az a propaganda folyik, hogy „megérdemlitek, amit kaptok”, „eddig ti is ezt csináltátok”, „végre nekünk is van lehetőségünk, az képzeltétek, hogy nem élünk vele”, „a nemzetárulók csak kussoljanak”.

Ez a két tényező ráerősít egymásra: a baloldal állapotbeli gyengeségét a jobboldal maximálisan kihasználja (előbb elvi síkon kívánta bedönteni a baloldal ideológiáját, majd pedig fizikailag is meg kívánja dönteni – gondoljunk itt az Alaptörvény már említett kriminalizáló rendelkezéseire, a választási törvény visszásságaira), ami ellen a legyengült immunrendszerű baloldal szinte semmit sem tud tenni. De ennek nem szükségképpen kell így lennie!

Azt gondolom, hogy mind a két tendenciának megálljt kell parancsolni: a baloldalnak nem csak kormányképességét, hanem (ideológiai, erkölcsi, szellemi) életképességét is be kell bizonyítania és ezen érdemekre támaszkodva egyszerűen fel kell venni a harcot! Utóbbi egy húsbavágó dilemmát vet fel: a szokásosnál is kiélezettebb politikai helyzetben talán érdemes lenne egy, a politikai táborokon átívelő, megegyezést szorgalmazó taktikát alkalmazni, ami betemeti a túlságosan mély árkokat. Valóban, ennek is eljön majd az ideje, de nem most! Ennek nagyon egyszerű oka van: a jobboldal nem partnert, potenciális váltópártot, de még csak nem is ellenfelet lát a baloldalban, hanem megsemmisítendő ellenséget. A fent említett önsorsrontó és hiteltelenítő politika miatt ennek sajnos megvan előzménye! Éppen ezért a baloldalnak bizonyítania kell: egyrészt a választóknak, hogy tényleg képes a hiteles politizálásra (ennek igazolása bármilyen kormányképesség bizonygatásánál fontosabb); bizonyítania kell önmaga számára, hogy helyre tudja tenni múltját és túl tud lépni a régi reflexeken; végül – bármilyen furcsa – be kell bizonyítania a jobboldalnak, hogy méltó ellenfél!

Ha ez nem következik be, akkor a baloldali emberek továbbra is lesütött szemmel járhatnak az utcán, félve mehetnek be a munkahelyükre, ha ez így megy, akkor öröklődni fog a tudat: „nem ajánlatos baloldalinak lenni”! Pedig kell, s talán mostanság kell a legjobban! S nem csak azért van szükség sürgősen a baloldal megújulására, mert fordulat kell a kormányzásban, hanem azért is, mert a jobboldal gyűlöletkampánya már kezd beérni az iskolában, a munkahelyen, a templomban, a közintézményekben, egyszóval mindenütt. Ha nem vigyázunk a baloldal egy helyen lesz otthon Magyarországon, a múzeum raktárában, mint egy szégyellt és letűnt kor idejétmúlt ideológiai bútordarabja. Tisztázni kell: ez nem hatalomféltés, nem „hataloméhség” és nem is hasonlít egyes jobboldali-konzervatív szereplők vélt elnyomottság-érzéséhez, ami nettó gyűlöletként tobzódik manapság!

Ez a blog és általában a goLeft-kezdeményezés éppen azt a célt szolgálja, hogy szerény eszközeivel hozzájáruljon ahhoz, hogy a magyar baloldal végre magára találjon és fel tudja venni a harcot, amely természetesen nem azt jelenti, hogy a jobboldali-konzervatív politika megsemmisítése a cél! Meg kell küzdeni azért, hogy majdan egy egymást partnernek elfogadó, az ország ügyeiért közösen tenni tudó bal- és jobboldal jöjjön létre Magyarországon! Bármilyen patetikus is, de a baloldalnak nem csupán önmaga miatt kell megerősödnie, hanem azért, hogy az „elszalad” jobboldalt kordában tartsa és ezzel az ország, a nemzet érdekeit szolgálja! A goLeft fő célja annak bizonyítása a közvélemény, a baloldal és persze a jobboldal számára, hogy igenis vezet út balra, a baloldal nem csupán az ország kormányzására, nemzet érdekinek a képviseletére alkalmas, hanem arra is, hogy a stratégiai irányokat a jobboldallal együtt jelölje ki! Ehhez a baloldal legjobb hagyományait alapul véve a szolidaritás, a társadalmi igazságosság programját kívánja XXI. századi környezetben újraírni, figyelmet fordítva a nemzedékeken belüli és azok közötti igazságosság kérdéseire, az ökológiai válságra és persze a kapitalista berendezkedés korrigálására. Foglalkozik továbbá az alkotmányosság, az alkotmányozás kérdéskörével, mert hitem szerint egyetlen politikai oldal sem vindikálhatja magának azt a jogot, hogy versenytársait és számtalan kisebbséget semmibe véve, önmagára alakítsa a köztársaság szerződését.

A kezdeményezés legfőbb fegyvere az éles kritika, amely nem csak a fennálló társadalmi berendezkedés, illetve a versenytársak ellen irányul, hanem természetesen metsző önkritikát is jelent. A goLeft célja az, hogy összegyűjtse azokat a (régóta) fiatal gondolkodókat, politikusokat, laikusokat, politikából kiábrándultakat, nőket és férfiakat, akik tenni kívánnak a magyar baloldalért, s ezen keresztül az ország, a nemzet jövőjéért!

Advertisements

Jelentés az elméleti ügyek osztályáról

25 Dec

A posztideológiák koráról szóló iratában Böcskei Balázs a következőképp fogalmaz: „Az »ideológiák végének« kora lejárt, de ahogy a globális gazdasági válság, úgy a NER után sem ugyanúgy térnek vissza majd a »jó öreg« ideológiák.” Kétségtelen, hogy sokszor és sokan temették már az ideológiákat, de kevesen tették ezt olyan vehemenciával és pőre percpolitikai ösztönökkel, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök. Sőt, Orbán Viktor addig merészkedett, hogy a hagyományos konzervatív ideológiaellenességet kifordította a négy sarkából és pragmatikus politikai gépezetének fő üzemanyagává tette. Ellenpontozva mindezt, jelen irat felfogható egyfajta apologetikaként az ideológiák mellett. Továbbá fel kívánom hívni a baloldali-szociáldemokrata publikum figyelmét egyrészt arra, hogy öngyilkossággal ér fel nem komolyan venni a jobboldal által felidézett ideológiai apokalipszist, ugyanakkor – csatlakozva ezen a ponton az IDEA igazgatójához – ez korántsem jelenti azt, hogy engedhetjük az ideológiá(n)kat be-fagyni. Éppen ellenkezőleg a jobboldal által támasztott elvi-elméleti kihívásra a baloldal „ideológiavédelme” és totális ideológiai vérfrissítése lehet az egyik megoldás.

A vitairat megjelent az IDEA honlapján és a goLeft-en is.

Elbaltázott közjogunk?

28 Oct

A közjog további jellemző vonása, hogy benne a közakarat az irányadó, és mert az állam érdekében áll fenn, gyakorlása közkötelesség.”

Nagy Ernő Magyarország közjoga (Államjog).

A nagy reményekkel indult 1989-es közjogi rendszerváltás lényegében 2011-re kifulladt, az építeni kezdett liberális jogállami paradigmáink manapság kezdenek használhatatlanná válni – legalábbis sokan szeretnék ezt elérni. Szomorúan konstatálhatjuk, 2012-ben két cselekedet együttes hatása járult hozzá ahhoz, hogy lényegében egy alkotmányellenes Alaptörvényünk van: egy „gondatlan alkotmányhasználat” és egy „szándékos alkotmányrongálás”. Hogy melyik a súlyosabb, azt mindenki maga döntse el! Tény, hogy amíg a baloldali-liberális politikai elit megpróbálta ki- és felépíteni az alkotmányosság és jogállamiság közjogi intézményrendszerét (persze a maga kis alkotmányos „stiklijeivel”), addig elmulasztotta figyelembe venni az intézmények mögötti emberi tényezőt, s az Alaptörvény elfogadása során keserűen döbbentünk rá, szinte senkinek sem fontos a jogállami alapértékek megőrzése. A Fidesz–KDNP (szándékosan nem jobboldalról vagy konzervatívokról írok, hiszen sokan maguk is az 1989-es köztársasági Alkotmány hívei) pedig – kihasználva ezt a „közjogi nihilizmust”, vagyis a „közkötelességeink” negligálását – lényegében egy év alatt tönkretette az 1989-es Alkotmányt és felépítette saját rendszerét, amit éppen olyan durván farigcsál, mint tette azt az orgyilkolt ’89-essel. Közjogi életprogramjukban a következő genetikai kód található: amit beépítünk az alkotmányba, az pusztán ettől alkotmányos lesz. Az evolúció azonban idővel felül fogja írni ezt a hibás beidegződést, hiszen az alkotmány az eszköz, az alkotmányosság pedig az elérendő cél – a kormánypártok fordítva ülnek a közjogi lovon, nyilazni azonban tudnak, s ennek mi isszuk meg a levét! A „közjogi hátrafelé nyilazásnak” mára igen komoly következményei vannak: a már említett alkotmányellenes Alaptörvény, az ezt tetéző Átmeneti rendelkezések, a közjogi intézmények függetlenségének bedarálása és a szakmaiság helyett a pártlogika aranyszabállyá tétele. A helyzet változásért kiált, s ebben a baloldalnak is fontos szerepe lehet.

Közjogi immunrendszer

A baloldal legnagyobb felelőssége, hogy végre lépéseket tegyen az alkotmányosság, a közjogi kultúra hazai meggyökereztetése érdekében. A hazai baloldal mostani legerősebbjének, az MSZP-nek ebbéli hozzáállása azonban legalábbis kétarcú. A publikum számára kezdettől nyilvános Ajánlat Magyarországnak – Párbeszéd a nemzetért című anyagukban a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítását, a hatalom ellenőrzésére képes jogállami intézményeket, az önkormányzatiság rehabilitálását, az értelmes közéleti párbeszéd megteremtését vizionálják (8–9 oldal). Erre jön a klasszikus ígéret: a szociális biztonsághoz való jog és az egyenlő munkáért járó egyenlő bér elvének alkotmányos rögzítése. Ezzel egyébként – azon túl, hogy a Fidesz–KDNP leváltása után édeskevés lesz – tulajdonképpen nincs is semmi baj. A nemrég nyilvánosságra került stratégiával azonban a párt megmutatta foga fehérjét, hiszen az anyag egyik fő tézise, hogy „[a] jogállamiság, demokráciával kapcsolatos ügyek sokkal kevésbé lényegesek”. Ezt követi a nehezen vitatható felismerés: „A potenciális szavazók, ha megkérdezzük őket, alapvetően elégedetlenek a Fidesz új Alaptörvényével és más, szimbolikus ügyekkel – ám egy kisebbségüket kivéve ezeket a kérdéseket nem tematizálják spontán. Ha arra kérjük, hogy sorolják fel a számukra lényeges szakpolitikai problémákat, az ideológiai, emberi jogi és szimbolikus ügyek rendre legutolsó helyen szerepelnek.”. Ezzel az MSZP azt a régi, a már említett gondatlan alkotmányhasználatból eredő attitűdöt élteti tovább, hogy az alkotmányosság, a jogállam szükséges bokréta a politikai programon, foglalkozunk vele, mert „kell”, mert „illik” – de semmi komoly. Ez a felfogás meg is állhatná a helyét, ha a rendszerváltás 20 évig tartó langyos paradigmájában élnénk, de nem most. Az Alaptörvénnyel és az Átmeneti rendelkezésekkel kialakult krízishelyzet új megoldásokat kíván: el kell végezni az állampolgárok közjogi immunrendszerének kialakítását, azt az aprómunkát, amit a gondatlan és kényelmes alkotmányhasználat közepette 20 évig halogattunk.

Lehet, hogy „a jogállamisággal, demokráciával kapcsolatos ügyek sokkal kevésbé lényegesek”, nem szabad azonban ebbe ilyen higgadtan beletörődni, ennek kell cselekvésre késztetnie a baloldalt. Meg kell végre értetni mindenkivel azt az alapvető realitást, hogy az alkotmányosság sárba tiprása miatt lehet visszamenőleg jogot alkotni, magánvagyont rekvirálni, embereket létbizonytalanságban taszítani, a bíróság helyett törvényhozással ítélkezni. A „titkos” stratégia máshol így fogalmaz: „A választók számára legfontosabb témák gazdasági jellegűek és az egyéni élethelyzethez kapcsolódnak (árak, tartozások, rezsi, stb.).” Kétségtelen, de azt is meg kell értetni az emberekkel, hogy az egyéni élethelyzetükre az alkotmányosság legalább akkora hatással van, mint a gazdaság. S ez a feladat jelenleg a baloldalra vár! A távlati cél pedig a magyar közjogi immunrendszer megerősítése, hogy az magától reagáljon a jövőbeni fülkeforradalmi kísérletekre.

Ha a baloldal nem ezeket tekinti feladatának, és folytatja a Fidesz–KDNP által elkezdett közjogi maszatolást, az állampolgárokat kisgyermeknek tekinti, és nem vezeti a „közkötelességek” gyakorlásának irányába, esetleg ismét elsüpped saját kényelmes gondatlanságába, akkor egyrészt „méltó” folytatója lesz az Alaptörvény rendszerének, másrészt ugyanúgy bukásra van ítélve, mint azok, akik megerőszakolták a jogállamot. Nagy tehát a baloldal felelőssége, hiszen vissza kell adnia az állampolgárok alkotmányosságba vetett bizalmát (sőt, kiépíteni a sosem volt bizalmat). Félő, hogy ha nem állítjuk meg a mostani lejtmenetet, akkor a politikai közösség pszichikumába ez az „elbaltázott közjog” (értsd: az erősebb kutya írja a törvényt, ami ab ovo csak azért van, hogy az erősebbet szolgálja) logika rögzül. Ha pedig ez így alakul, már nem lesz miért restaurálni a jogállamot – hiszen nem lesz, aki működtesse!

Az irat az IDEA oldalán jelent meg 2012. október 26-án.

Ideológiai párbajképesség

3 Sep

A posztideológiák koráról szóló iratában Böcskei Balázs (Népszabadság, 2012. július 27.) a következőképp fogalmaz: „Az »ideológiák végének« kora lejárt, de ahogy a globális gazdasági válság, úgy a NER után sem ugyanúgy térnek vissza majd a »jó öreg« ideológiák”. Sokszor és sokan temették már az ideológiákat, de kevesen tették ezt olyan vehemenciával és pőre percpolitikai ösztönökkel, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök és holdudvara.

-

Orbán Viktor addig merészkedett, hogy a hagyományos konzervatív ideológiaellenességet kifordította a négy sarkából és pragmatikus politikai gépezetének fő üzemanyagává tette. Éppen ezért, ha a magyar baloldal nem bizonyítja záros határidőn belül ideológiai párbajképességét, akkor bizony komolyabb veszteségek is érhetik, mint egy sikertelen 2014-es választás. A dolog úgy áll, hogy a baloldali-szociáldemokrata politika öngyilkosságával ér fel nem komolyan venni a jobboldal által felidézett ideológiai apokalipszist, ugyanakkor ez korántsem jelenti azt, hogy engedheti az ideológiákat befagyni.Éppen ellenkezőleg: a jobboldal által támasztott kihívásra a baloldal „ideológiavédelme” és totális ideológiai vérfrissítése lehet a megoldás.

A miniszterelnök által meghirdetett ideológiaellenesség nem azonosítható a klasszikus (Burke- és Oakeshott-féle) konzervatív felfogással, amely szerint a konzervativizmus nem ideológia, hanem annak ellentéte, olyan magától értetődő életfelfogás, mint a levegővétel. Az egyik fő különbség az orbáni és a klasszikus ideológiaellenesség között az, hogy míg az utóbbi nem akarja az ideológiaellenesség örve alatt bedarálni a versenytárs felfogásokat, addig ez az előbbinek a lét eleme.A másik – egyben a Fidesz páratlanul sikeres karrierjét magyarázó – fontos különbséget éppen Orbán Viktor fejtette ki még 2007-ben a Manager Magazinban: „Az én politikám vezérfonala úgy összegezhető: valóság ideológia nélkül… Mint minden széles szövetség esetében, a Fidesz esetében is az a jellemző, hogy nem ideológia tartja össze, hanem közös célok.

Életvitelükben és értékrendjükben különböző emberek is képesek a Fideszben, a Fidesz győzelméért dolgozni, mert közös célok fogják őket össze. Nem egyetlen, koherens elvrendszer, ideológia alapján felépített szervezet, amely egy pont után már nem tud tovább terjeszkedni. Nincs ilyen határpontja, ezért támogatottságának sincs előre meghatározható maximális mértéke”.Ebből megállapítható egyrészt az, hogy Orbán Viktor ideológiaellenessége nem éppen új keletű, másrészt az is, hogy az ideológiáktól nem csupán azért ódzkodik, mert gyengítik a politikai közösség hatékony irányítását és cselekvését, hanem azért is, mert így jobban biztosítható a Fidesz terjeszkedése. Ebben az értelemben az ideológia tehát egy fojtogató béklyó az adott politikai közösség nyakán, amely behatárolja a támogatottság növekedési potenciálját. Vagyis az Orbán Viktor által elképzelt nemzeti centrum legfőbb ideológiája éppen az, hogy nincs neki, méghozzá szavazatmaximalizálási szempontok miatt.Ez a stratégia 2010-re be is érett, s amíg a centrális politikai erőtér ízlelgetésével voltunk elfoglalva, igen kevéssé reflektáltunk arra, hogy a centrális erőtér közepén csücsülő nemzeti közép bizony nem fog holmi ideológiai vitákkal bíbelődni, hanem az általa tételezett józan ész nevében folyamatosan cselekszik majd. Az elmúlt két év politikai credóját a miniszterelnök a következőképp fogalmazta meg 2010. július 22-i napirend előtti felszólalásában: „…a múlt századi ideológiák csődöt mondtak. Voltaképpen az egész ideológiai keret, amely a XX. század első felében kialakult, és meghatározóvá vált az európai országokban, a század végére egyszerűen kifulladt… azok az országok tudják megoldani a gondokat, azok tudják kezelni a feszültségeket, amelyekben létrejött a társadalmi-politikai paletta közepe táján egy nagy és erős közösség, amely képes volt félretenni a korábban megszokott – mondjuk úgy – XX. századi ideológiai vitákat, szempontokat, és képes volt a józan ész nevében megegyezésre jutni a kivezető út irányairól és egy közös jövőképről”.

Az ideológiák trónfosztása azonban nem lehetett tartós, s egészen nyilvánvaló volt, hogy az ideológiát helyettesíteni kellett valamivel. Erre a kormányzás egyik boszorkánykonyhája, a Századvég kínált receptet röviddel a kormányváltás után: „Az ideológiák halála azonban nem jelenti, hogy a kormányzatnak nincs politikai filozófiája. Mert a régi útjelzők, a régi magyarázatok érvénytelenné válásával új koordináta-rendszerre van szükség, amely újraírja az igazodási pontokat. A Nemzeti Együttműködés Rendszere Orbán Viktor hite szerint lehet ez az új koordinátarendszer”.Vagyis az ideológiák cégérét Orbán Viktor és csapata úgy festette át, hogy amíg az ideológiák (meg merem kockáztatni, maga a konzervativizmus is) belerokkannak, addig egyedüliként a nemzeti centrum politikai filozófiája (a NER koordináta-rendszere) marad talpon. Ez az akut tettközpontúságban szenvedő, ideológiaellenes attitűd korántsem maradt meg a politikai szónoklatok szintjén, hiszen erre fűzhető fel a fülkeforradalom, a szabadságharcos retorika, a politikai ellenfelek véleményének totális ignorálása, az alkotmányozás gyorsvonata, az egészségügy és az oktatás szakmai racionalitás nélküli átalakítása.A baloldali ideológia számára pedig akár végzetes is lehet az a tendencia, amit az alaptörvény indított el, hiszen példátlan módon dönt a jó és rossz, az értékes és értéktelen dilemmáit illetően, sőt vindikálja magának a jogot, hogy bírósági tárgyalás nélkül döntsön a bűnösség kérdésében. Ugyanis az alaptörvény az MSZMP hosszasan részletezett bűneit az alaptörvény Átmeneti rendelkezéseiben az MSZP-re „örökíti”. Ezzel ténylegesen is megkezdődött a stratégiai ideológiaellenesség napi gyakorlattá transzformálása, amelyet olyan megnyilvánulások fokoznak, hogy szégyen egy demokratikusan megválasztott parlamenti erő részvétele az Országgyűlésben.Annak érdekében, hogy a hazai szociáldemokrácia összeszedje magát, több kihívásra is reagálnia kell, hiszen mostani állapotában csupán egy faktor az eddig vázolt ideológiaellenes hangulatkeltés. Minderre egy három elemből álló stratégiát (ezt nevezem ideológiai párbajképességnek) javaslok: a stratégiai ideológiaellenességre – amely a jobboldal egyik legnagyobb fegyvere – radikális ideológiavédelemmel kell reagálni; a kialakuló politikaellenes attitűdöt mihamarabb oldani és enyhíteni kell; végül a baloldalnak meg kell mutatnia, hogy ideológiaszinten, és persze a konzervatívok számára „hazai pályának” tekinthető politikai filozófia szintjén is versenyképes.

(I) A radikális ideológiavédelem nem jelent mást, mint a stratégiai ideológiaellenesség ellenpontozását. A „radikális” jelző itt nem a szélsőbaloldali gyökerek felkutatására utal, csupán azt jelenti, hogy karakteres arcélt kell adni a baloldali politikának, vállalni kell a „nehéz ügyeket” is. Meg kell találni azokat a történeket, amelyeket a baloldal magához von és minden körülmények között képvisel, akár parlamenten belül, akár azon kívül.(1) Az ideológiavédelem magában foglalja annak cáfolását és bebizonyítását, hogy a viták a tettek halálát jelentik. A társadalmi és a politikai vitakultúrát fejleszteni kell, és végre be kell vonni mindebbe a választókat.(2) A baloldalnak meg kell barátkoznia a jobboldal hatékonyság-központú („a tett halála az okoskodás”) felfogásával, de meg kell találnia a tett- és vitaközpontúság egyensúlyát: egyiket sem szabad feláldozni a másik oltárán. A baloldalnak tanulnia kell múltbeli hibáiból, hiszen jogos az a jobboldali kritika, hogy a vitákat gyakran a valódi cselekvési szándék hiányának leplezésére használta.(3) Be kell bizonyítania azt is, hogy a „nemzeti centrum” vagy „centrális erőtér” valójában nem az egész politikai közösség, hanem a behódolók érdekeit szolgálja, a rendszeren kívül maradás pedig egyenlő a modern Taigetosszal.(4) Rá kell ébreszteni az embereket, hogy az orbáni ideológiaellenesség nem több máznál.(5) Végül, a baloldalnak felelőssége van abban is, hogy képes legyen olyan ideológiakonstrukcióban gondolkodni, amely nem csupán a megosztottságon és az állandó harcon alapul (így például rendeznie kell a viszonyát a nemzettel, a vallással – de ez már átvezet a harmadik mozzanathoz).

(II) Az antipolitikai attitűd oldása alatt azt értem, hogy a magyar baloldal elemi érdeke a politikaellenes hangulat mérséklése. Fontos hangsúlyozni, hogy a) ez nem jelenti a civil kezdeményezésekkel való szembehelyezkedést, a civilek politikamegújító tevékenységének elutasítását, hiszen ebben óriási kreatív energiák rejlenek. Továbbá b) el kell fogadni azt is, hogy ez a politikaellenes attitűd, a bizonytalanok és kiábrándultak aránya bizonyos szempontból természetes dolog. A modern politikacsinálásból ugyanakkor nem lehet kiküszöbölni a hivatásos politikusokat. A hazai baloldalnak tehát arra kell törekednie, hogy mihamarabb megértse a civilek egyre hangosabb és elégedetlenebb szavát, s a kritikák mentén megkísérelje visszavezetni a politikát „normál” állapotába.

(III) A baloldalnak végül át kell esnie egy komoly ideológiai vérfrissítésen, amelynek alapjait Böcskei Balázs már vázolta idézett cikkében: fel kell éleszteni a legjobb hagyományokat az elméleti önkritikára való képesség területén; felül kell vizsgálni a korábbi lineáris modernizációs paradigmát; jobboldali és ökopolitikai mintára nyitottnak kell lenni az Európa- és globalizációkritikára. A baloldalnak ki kell dolgoznia saját „történetét”, amely egyszerre jelenti, hogy szembenézett múltjával és vannak történelmi hagyományai, van narratívája a jelenről és stratégiája a jövőre nézve. Csupa olyan területen kell tehát előrelépni, ahol jelenleg a jobboldal előrébb tart.

A cikk megjelent a Népszabadság 2012. szeptember 1-jei számában.

Másrészt

28 May

Egy Szempont mind fölött,Egy Szempont kegyetlen,Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen.”(Réz Ádám-parafrázis)

Egy „Baloldali flow” című irattal szerettem volna eleget tenni az IDEA megtisztelő felkérésének, amely a magyarországi politikai és szellemi baloldal sajátos/elmaradt/féloldalas/relativizált múltfeldolgozásához kíván termékeny gondolatokkal szolgálni. Nem sikerült, talán legközelebb! Időközben ugyanis megjelent Böcskei Balázsnak, az IDEA igazgatójának cikke, amelyben a következőképp fogalmaz: „Nem, nincs egyrészt-másrészt. Bűn és bűn van, nincs kettős mérce.” Szerintem van „másrészt”, erről fogok írni.
Mielőtt belecsapnék a dologba négy dolgot bocsátanék előre.

(1) Reflexióssá „átvedlett” iratom, valamit annak az IDEA hasábjain való megjelenése magamról és az intézetről is „kiállítja a bizonyítványt”: vállalom az egyrészt-másrészt gondolkodás bélyegét és terhét, az IDEA pedig maximálisan hű alapelveihez (ahogyan azt Michel J. Sandeltől vett – számomra is – irányadó mottója kifejezi: „Számomra úgy tűnik, hogy beszélgetésünk az ellenkezőjéről tanúskodik, hogy egy jobb út a kölcsönös tisztelethez közvetlenül foglalkozni a morális meggyőződésekkel, amelyeket a polgárok a társadalmi életbe hoznak inkább, mint megkívánni, hogy az emberek hagyják a legmélyebb morális meggyőződéseiket a politikán kívül, mielőtt belépnének. Ez, szerintem a módja annak, hogy visszaállítsuk a demokratikus vita művészetét.”).

(2) Mindebből egyenesen következik az a szempont – amelyet egyébként Böcskei Balázs is követ a jelzett iratban –, hogy számomra is elsődleges kérdés a moralitás és az erkölcsi viszonyok rendbetétele – meglepő lehet, hogy ezen az alapon jutok majd eltérő következtetésekre. Attól ugyanakkor nem félek, hogy ez bármelyikünk morális szándékát megkérdőjelezné.

(3) Nem tudom kiküszöbölni azt sem, hogy ne vegyem fel eredeti, a „baloldali flow” lehetőségeit vizsgáló szemüvegemet, ami alatt egy olyan „élmény-baloldalt” értek, amely „rendben van” saját múltjával (egyáltalán van neki); élvezettel és érzékenységgel vívja meg a jelen politikai csatáit, éli át és meg baloldali voltát; továbbá erős és pozitív jövőképpel rendelkezik. Ez egy olyan baloldal, amely jelenleg molekuláiban sincs jelen Magyarországon!

(4) Jelen írás nem egy Kádár-apologetika (Kádár erkölcsi és politikai felelősségét nehezen lehetne vitatni), hanem apologetika néhány „másrészt” mellett, amelyek talán teljesebbé tehetik a baloldali múltfeldolgozást.

(Egysíkú értékelés) A kiinduló parafrázis jól jelzi, hogy a Kádár-rendszer és Kádár János megítélése során tartózkodnunk kell az „értékelések Szauron-gyűrűjétől”. Fő vezérelvem, hogy a Kádár János feletti pálcatörést nem lehet kiterjeszteni az egész rendszerre. Tudomásul kell vennünk, hogy mindannyian a Kádár-rendszer köpönyegéből bújtunk elő (lásd György Péter utalását az elsüllyedt, de velünk élő kontinensre) és egy jottányit sem mozdulnak előre jelen viszonyaink, ha a morális számvetéshez elnagyoltan állunk hozzá. Sőt, érzésem szerint, ha Kádár felelősségét vizes lepedőként húzzuk rá az általa fémjelzett rendszerre, akkor egyrészt könnyen lehetünk népszerűek, másrészt azonban két nagyon komoly veszélyt kockáztatunk: éppen saját morális vívódásaink és szembenézéseink megspórolását; továbbá nem számolunk azzal sem, hogy a könnyen kimondott ítélet visszaszáll ránk és hirtelen semmissé teheti önnön múltunkat, amely nélkül gyorsan kicsúszhat a lábunk alól a talaj.

(Hagyományok versenye) Egyetértek Böcskei Balázzsal abban, hogy Kádár erkölcsi és politikai felelőssége vitathatatlan egy morálisan ép baloldal számára: „Lehet választani, vagy-vagy. Erkölcsi értelemben nincs harmadik út. Egyszerre védeni a rendszerváltás ethoszát Orbántól – aki mondjuk személy szerint is bátrabb és aktívabb volt akkoriban, mint mai baloldali kritikusainak egy jelentős része – és azt mondani ’igen, igen, ott vannak a kivégzések, de ott van a villamosítás, a mobilitás, a panelok építése, stb.’, erkölcsileg elfogadhatatlan.”Ugyanakkor – s idáig már nem tudom követni – éppen e morális épséghez és tisztánlátáshoz elengedhetetlen, hogy Kádár tételezett felelősségének abszolutizálásával ne romboljuk le a megújítandó baloldal amúgy is harmatgyenge hagyományait. Nyilván ebben sem értünk egyet, hiszen Böcskei Balázs kijelenti: „A szociáldemokrata tradíció megszakadt… az 1890-ben megalakult szociáldemokrácia nem az övék, hanem sokkal inkább senkié. Elvitték – pontosabban –, elrabolták és kivéreztették e hagyományt a kommunisták, az MDP, majd az MSZMP hihetetlenül nagy formátumú ideológusai.” E szociáldemokrata hagyomány kétségtelenül megszakadt, de a diktatúra mégis kiérlelt olyan tendenciákat, amelyekre baloldaliként és nem baloldaliként egyaránt büszkék lehetünk. Mindenképp ilyen a baloldali reformkörök tevékenysége és persze az állampárti idők alkotmányozási kísérlete, amely a kor egyik legfontosabb szellemi vállalkozása volt (lásd a Parlamenten kívüli alkotmányozás című kötetemet).Nem szabad elfelejteni Kulcsár Kálmán intését a Két világ között című könyvéből: „Ha egy politikai rendszerben egyetlen párt működik, akkor a pártot célnak és értéknek tekintő felfogás lehetősége és veszélye megnő, és ezért még jelentősebb lehet eszközként való felhasználása. Sőt, meghatározott politikai célok elérése ezt kikerülhetetlenné teszi. Bár az MSZMP vezetése önmagáért való értékként hirdette a pártot, ennek ellenére ugyanúgy eszköznek tekintette, mint azok a reformerők, amelyek felismerték, hogy az egypártrendszerben még az uralkodó párt megdöntésének és az új politikai rendszer megteremtésének is elengedhetetlen feltétele a párton belüli politizálás.” A Kádár-rendszer helyén kezelésére, illetve a követendő baloldali hagyományrétegek összeforrasztására pedig igen nagy szükség van manapság, amikor a konzervatív, mérsékelt és radikális jobboldal sosem látott vehemenciával erőlteti a társadalomra saját múltját és történelemszemléletét – nem mellesleg helyzetéből adódóan komoly versenyelőnyben is van ebben. Mi lesz annak a következménye, hogy ha a baloldal saját múltját (s nem csak az „elmúltnyolcév” kormányzását) tekintve is meghasonlik önmagával, és szándékosan eltagadja annak értékeit? Szerintem az, hogy a jobb és konzervatív tábor nemcsak a jelenben (a kormányzásért folytatott versenyben), hanem a múltban (a hagyományok versenyében) is „legyőzi” szociáldemokrata versenytársát – ez pedig végzetes lehet! Azt javaslom tehát, hogy „egyrészt” nézzünk szembe a múlttal (erkölcsi és politikai érelemben), „másrészt” pedig a fürdővízzel ne öntsük ki a gyermeket, igenis találjuk meg a megőrzendő hagyományrétegeket.

(Antikommunista verseny) Végül a legnagyobb veszélynek azt tartom, ha a baloldal a Kádár-rendszertől való nagy elhatárolódása közepette belesodródik a „ki a nagyobb antikommunista?” versenybe. A Demokratikus Koalíció (DK) legutóbbi állásfoglalásában a következőt olvashatjuk: „Azt gondoljuk, hogy a viszonylagos jólét, a nagyobb politikai mozgástér nem Kádár János személyes politikai teljesítményének, hanem az 1956-os forradalomnak és nemzeti szabadságharcnak az eredménye… A Demokratikus Koalíció elutasítja a Kádár-rendszer politikai örökségét, s arra szólítja fel a politikai élet szereplőit, a magyar társadalmat, hogy kíméletlen őszinteséggel nézzen szembe a közelmúlttal, az 1945 és 1990 közötti évtizedekkel. A jelenlegi kormány primitív és kritikátlan kommunistázásával, otromba ellenségképeivel, és ostoba vádaskodásaival szemben mi azt hangoztatjuk, hogy a múlttal való kritikus szembenézés, a múltról vallott eltérő felfogások szembesítése, a múltról folytatott, előítéletektől és ideológiáktól mentes, egymás véleményét és méltóságát tiszteletben tartó társadalmi vita elengedhetetlen ahhoz, hogy képesek legyünk megújítani és helyreállítani a magyar társadalom politikai erkölcsét; hogy visszanyerjük a különböző módon megélt, de mégiscsak közösen birtokolt történelmünket.”Hogyan lehet „egyrészt” elhatárolódni a kádári örökségtől, „másrészt” hiteles párbeszédet kezdeményezni a rendszerről? Hogyan lehet bírálni az MSZMP utódpártját az átmeneti rendelkezésekben differenciálatlanul, jog- és alkotmányellenesen felelősségre vonó hatalmat úgy, hogy közben csípőből utasítjuk el az egész Kádár-rendszert? Hogyan lehet (az egyébként tiszteletre méltó) 1956-ot a Kádár-éra egyetlen referenciapontjává emelni? A sort még folytathatnám. Ha a magyar baloldal ezt az utat járja, és nem tesz rendet múltjában, akkor semmilyen erkölcsi alapja nem marad a jobboldal kérlelhetetlen – és olykor kegyetlen – antikommunizmusának opponálására. Mindez pedig ismét csak egyenlő a politikai öngyilkossággal.

Talán a fentiekből kitűnt: nem erkölcsi relativizmusra buzdítok, vagy éppen arra, hogy „oldjuk meg okosban” a morális felelősség kérdését. A felelősség kimondása és helyén kezelése az első és legfontosabb lépés, e nélkül nem lehet továbblépni! A magyar társadalomnak ugyanakkor nem egy saját lelkiismeretében fuldokló baloldalra van szüksége, amely „egyrészt-hagyományait” el akarja felejteni, a „másrészt-hagyományokról” meg szemérmesen hallgat. Az önként vállalt gyökértelenség, illetve a jelenlegi jobboldal történelem- és demokrácia-felfogása olyan gyúelegy lehet, amely könnyen parkolópályára állíthatja a szociáldemokráciát. A jelenlegi jobboldal többek között éppen azért olyan sikeres, mert öntudatosan és önfeledten vállalja és átéli történelmi hagyományait, és persze szisztematikusan rombolja a baloldaliakat. Szeretném, ha kialakulna a két hagyományréteg egyfajta metszete, amelyet a politikai táborok közös minimumként együtt ápolnának. Saját történelmi hagyomány azonban mindig lesz, a múltnak egy-egy olyan parcellája, amely egyik vagy másik oldalnak kedves, hiszen szellemi értelemben abból töltekezik. Ha elidegenedünk saját „történelmi parcellánktól”, akkor ne csodálkozzunk azon, ha az ellenfél értelmezési kerete elfoglalja azt – a „másrésztek” ebben talán reményt adhatnak.

Az irat az IDEA felkérésére született Kádár János születésének 100. évfordulója kapcsán és 2012. május 27-én jelent meg.

A baloldali tömegkultúra patthelyzete

12 Sep

A baloldali tömegkultúra kialakításának legnagyobb akadálya éppen abban a patthelyzetben keresendő, hogy az MSZP már nem elég erős (talán soha nem is volt) az irányított modellhez, a 4K! és a hozzá hasonló ifjúbaloldali alakulatok pedig még nem elég erősek a deliberatív megoldáshoz.

A kulturális hátország kiépítésének és a társadalmi meggyökeresedésnek az igénye nem éppen új jelenség a baloldalon. A modern (rendszerváltás utáni) hazai baloldalnak – itt és a következőkben a „baloldal” nem pártpolitikai értelemben értendő – tulajdonképpen mindig is ez volt az egyik legfontosabb kihívása. A megoldási kísérleteknek két állandó eleme volt: egyrészt mindig „pártosak” voltak, vagyis az MSZP-től eredtek (lévén, hogy nem alakult ki erős civil hátország), másrészt rendre elbuktak. Sem a jobboldali polgári körök importálása, sem pedig Gyurcsány Ferenc kezdeményezései (ilyenként fogható fel a Harmadik Út, vagy a Demokratikus Charta is) nem hozták meg a várt áttörést.

Mindez talán nem véletlen, mint ahogy az sem, hogy a baloldali tömegkultúra igényét ezúttal a mainstream hazai baloldalon kívüli erő, a Negyedik Köztársaság (4K!) mozgalom vetette fel legutóbb. Istvánffy András, a 4K! koordinátora a következőképp fogalmazott az IDEA-nak adott interjújában: „Nem értek egyet azzal a gondolkodásmóddal, amely szerint a politika szükségképpen rossz és gonosz, és amely a civilek morális felsőbbrendűségét hirdeti… szerintem praktikusabb az a modell, amit a szélsőjobboldal használ, ahol nincsenek ilyen merev határok a politikai, a mozgalom és a kultúra között. A világháború előtti baloldalon sem váltak el egymástól ilyen mértékben a mozgalmak és a pártok. A Fidesznek is volt ehhez hasonló hulláma a polgári körök idején, mára azonban sokkal technokratábbá vált a párt. A civil társadalom azon koncepciója, amely a politikával szemben határozza meg magát, csak egy csapda, és nem vezet sehová.” Az interjúban rendre előkerül az LMP, amelyet egyrészt roppant ígéretesnek tart Istvánffy, másrészt úgy véli, hogy a párt útja nem lehet minta a 4K!-nak, hiszen „… Közép-Európában egy zöldpártnak nem sok esélye van a néppárttá válásra. Ebben az értelemben nem szeretnénk hasonló, középosztálybeli karakterűek lenni, mint az LMP. A 4K!-nak nagyon fontos célja egy baloldali tömegkultúra kialakítása.”

Kultúraépítési modellek

A megfogalmazott igény tehát nem kevesebb, mint, hogy a baloldalnak ki kell növesztenie társadalmi „csápjait”, s létre kell hoznia egy igen erős és kohézív kultúrát, ehhez tartozó civil szférával egyetemben. A rendszerváltás utáni politikatörténet két modellt is kínált erre. Noha a Fidesz és a Jobbik különböző módokon és irányokból építgette szellemi-kulturális hátországát (sőt a Jobbik inkább mondható a különféle szubkultúrák egyfajta „termékének” és összefogójának), de az tény, hogy mindkét jobboldali alakzat meglehetősen erős társadalmi gyökerekkel bír, amelyet irigykedve szemlélhet a hazai baloldal.

Irányított. Az egyik kultúraépítési modellt irányított, felülről szerveződő megoldásnak nevezhetnénk, mégpedig azért, mert a Fidesz pártként, pontosabban a 2002-es választáson vereséget szenvedett pártként kezdte el a maga kulturális és szellemi hátországának építgetését a polgári körök keretében. Ezúttal tekintsünk el attól, hogy manapság milyen állapotban vannak a polgári körök, de szögezzük le: lényeges faktort jelentettek abban, hogy kialakult és megerősödött egy jobboldali kultúra Magyarországon. Ezt vagy az ehhez hasonló modelleket – bár sokszor szerették volna – a szocialisták soha sem tudták magukévá tenni, vagyis az MSZP, mint párt lényegében megbukott, mint politikai kultúraszervező. Az MSZP sokkal inkább az országot iránytó menedzser vagy gazdasági társaság volt, mint egy olyan politikai közösség, amelyhez érdemes tartozni, értékeket közvetít, vagy éppen a tagok büszkék politikai hovatartozásukra. Hozzá kell tenni, hogy nem véletlenül volt olyan hallatlanul sikeres a baloldalon az a gyurcsányi gondolat, hogy „merjünk baloldalinak lenni”, meg hogy „ne lehajtott fejjel járjunk az országban” – mindez olyan volt az összetartó politikai kultúrát igénylő baloldaliak számára, mint egy falat kenyér. A párton alapuló politikai kultúra modellje tehát megbukott – legalábbis egyelőre – a baloldalon, s az MSZP nem olyan pártnak tűnik, amely újból nekiláthatna e feladatnak.

Deliberatív. Mi maradt tehát? – tehetnénk fel a kérdést. Vagy nem lesz a baloldalnak társadalmi kultúrája hazánkban, vagy pedig másik modell után kell nézni. Ezt tette, ezt próbálja tenni a fent idézett Istvánffy András és a 4K! is. Nem véletlenül hozza példaként a szélsőjobb által alkalmazott modellt, amelyet nevezzük ezúttal deliberatívnak. A szélsőjobb megerősödése mögött nem csupán a gazdasági-társadalmi válság áll, s a Jobbik sem a hagyományos értelemben vett politikai párt. A szélsőjobb tulajdonképpen egymással szorosan összekapcsolt társadalmi szubkultúrák és ellenkultúrák szövedéke, amelynek politikai szárnya is van. Ez a deliberatív módon szerveződő mozgalmi struktúra egyrészt áldás, másrészt átok is. Áldás, mert a társadalmi és internetes hálózatokon keresztül hallatlan beágyazottsággal, mobilitással és mozgósító erővel rendelkezik. Tulajdonképpen még az a szimpatizáns is politikai aktivitást fejt ki, aki egy internetes shopban tarsolyt vásárol, vagy épp nemzeti taxival utazik. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, hiszen a szélsőjobbos (vagy radikális) szubkultúrák ugyan többnyire ismerik egymást és összetartanak, de a sokszínűség nyomán gyakoriak az ellentétek és eltérő irányok is. A Jobbik e szubkultúra-tömeg egyfajta ernyőszervezete, amelyik megpróbálja képviselni és összefogni ezt a diffúz egyveleget. Ez nyilván nem egyszerű dolog, s ezért vannak állandó tőrváltások a párt és a hátországa között.

Patthelyzetben

Nincs tehát könnyű helyzetben az, aki ma Magyarországon egy népszerű baloldali tömegkultúra építgetésébe kíván belefogni. Két kihívással is szembetalálja magát. Egyrészt azzal, hogy e kultúra létrehozása felülről, irányított módon, egy párt koordinálásával egyszerűen nem kivitelezhető egyelőre – pusztán azért, mert jelenleg nincs erre alkalmas párt. Másrészt pedig azzal, hogy a Jobbikot kialakító deliberatív modell társadalmi szubkultúrákon alapul és belső feszültségektől terhes.

E kihívások feloldásában talán segítségünkre lehet, hogy Nyugat-Európában is a társadalmi gyökérnélküliség problémájával néznek szembe a baloldali pártok. A brit Munkáspártnak a párt veresége és útkeresése nyomán felerősödött belső szárnya, a Blue Labour például azt állítja (ahogyan rámutat erre Niedermüller Péter összefoglalójában): „…a Munkáspárt az elmúlt évtizedben elvesztette annak a társadalmi közegnek a nyelvét és kultúráját, amely létrehozta őt, s amelynek segítségével az emberek mindennapi életének részévé válhatott… Azaz elszakadt hagyományos támogatói mindennapi életének valóságától.”

A kritikusok szerint a Munkáspártnak vissza kell térnie az alapokhoz, fel kell éleszteni a párt hagyományait és az azokban rejlő alapvető értéket (felelősség, szeretet, lojalitás, barátság, cselekvés, győzelem), hiszen az élet nemcsak pénzről és haszonról szól. A Blue Labour középpontba állítja a helyi közösségeket, továbbá a közjó, a kölcsönösség és viszonosság, a részvétel, a felelősség, valamint az ellenállás eszméit. Az irányzat fő teoretikusa, Maurice Glasman szerint: „A helyi közösség jelenti azt a keretet, amelyen belül a közösség mindennapi életében gyökerező és a közösséget állandóan újratermelő társadalmi akciók folyamatosan történnek.” A Blue Labour tehát a civil társdalomba ezer szállal beágyazódott, a helyi közösségekre építő, azokat támogató baloldal képét vázolja fel.

Mindez elsőre talán nem túl jelentős, esetleg megnyugtathatja az érintetteket abban a tudatukban, hogy lám, máshol is komoly válságban van a baloldal! A helyzet azonban az, hogy a brit Blue Labour példája is megerősíti azt a feltételezést, hogy erős társadalmi kultúra nélkül az európai baloldal nem tud felülkerekedni agóniáján – ezt, úgy tűnik, itthon is kezdjük felismerni. A baloldali (tömeg)kultúra kiépítése tehát nem egy lehetőség a baloldal számára, hanem alapvető szükségszerűség, s ehhez ismerni kell az eddigi modelleket és azokban rejlő kockázatokat. A baloldali tömegkultúra kialakításának legnagyobb akadálya éppen abban a patthelyzetben keresendő, hogy jelenleg egyik fent említett modellt sem tudja alkalmazni: az MSZP már nem elég erős (talán soha nem is volt) az irányított modellhez, a 4K! és a hozzá hasonló ifjúbaloldali alakulatok pedig még nem elég erősek a deliberatív megoldáshoz.

A teljes irat a Hvg.hu oldalon olvasható.

Stratégiák a baloldali kormányzásért

25 Jul

A baloldali és liberális értelmiség azt latolgatja, hogy milyen lehetőségei vannak a demokratikus korrekciónak, a politikai és közjogi reparálásnak a kormányozhatóság érdekében. A bírálók legsúlyosabb kifogásai két gyújtópont köré csoportosulnak: egyrészt az új Alaptörvény történelemszemléletének egyoldalú ideológiai máza a Nemzeti hitvallásban, s ennek hatása a főszövegre; másrészt a mostani alkotmányozók politikai és közjogi utóéletének meghosszabbítása, a jövendő kormányok kormányzóképességének ellehetetlenítése (pl. a kétharmados adótörvénnyel). Ez a vita nagyon fontos, s előkészítheti a majdani kormányzást. De egyelőre van ennél égetőbb és sokkal nehezebb feladat is: tanulni a mostani kormányzat filozófiájából és bebizonyítani azt, hogy a balliberálisok egyáltalán alkalmasak a kormányzásra.

Korrekciós forgatókönyvek

A balliberális oldal a fenti problémagócok mentén próbál politikai stratégiákat gyártani. Jelenleg három forgatókönyv körvonalazódik: egy radikális, egy elvi-korrekciós és egy megértő-pragmatista. A radikális álláspontot Eörsi Mátyás fejtette ki a Magyar Narancs hasábjain (2014, 2011. április 28.) és azt utóbb meg is erősítette az ÉS-ben (Válasz, LV. évfolyam 25. szám, 2011. június 24.). A dolog lényege az, hogy egy gondolatkísérlet eredményeként – lefuttatva az Új Miniszterelnök előtt álló alternatívákat – nemigen lesz más lehetősége a Fideszt leváltó erőknek 2014-ben, mint hogy egyfajta „alkotmányos-puccsot” hajtsanak végre, s az új Alaptörvényt népszavazáson korrigálják. Ezt a bevallottan is alkotmányellenes (egyfajta végső) megoldást a további forgatókönyvek elvetik, s a vita a demokratikus korrekció mélységén van, vagyis azon, hogy a kormányzóképesség biztosításán kívül fel kell-e tépni az új Alaptörvény ideológiai mázát. Az elvi-korrekciós megoldást az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (EKINT) fogalmazta meg Az alkotmányos korrekció lehetőségei című cikkében (ÉS, LV. évfolyam 24. szám, 2011. június 17.). Az EKINT szerint „… a korrekció csak akkor hozhat átmeneti megoldás helyett tartós alkotmányos konszolidációt, ha az alkotmány identitását is érinti, nem pedig csak a szűken vett kormányzóképességet.” A Haza és Haladás Alapítvány, konkrétan Szigetvári Viktor és Tordai Csaba képviseli a megértő-pragmatista álláspontot. Szigetvári Eörsi kritikáját adata a Magyar Narancsban (Nincsen vészkijárat, 2011. május 5.), Tordai a pragmatista álláspont közjogi minimumait foglalta össze az Alapítvány blogjában. E forgatókönyv legteljesebb kifejtését pedig együtt kísérelték meg az ÉS hasábjain, Túl a barikádokon címmel (ÉS, LV. évfolyam 26. szám, 2011. július 1.). Érvelésük lényege (amint alább kifejtem): a balliberális oldalnak elvi, ideológiai engedményeket kell tennie az Alaptörvényben a jobboldali-konzervatívok számára, méghozzá a kormányzóképesség érdekében. A vitához legutóbb Bauer Tamás szólt hozzá (ÉS, LV. évfolyam 28. szám) Túl az Orbán-rendszeren című cikkében. Bauer – akinek álláspontja az elvi-korrekciós oldalhoz áll közel – szerint az alkotmányos korrekciónak a szimbolikus elemeket is érintenie kell, ugyanakkor azt is elfogadja, hogy hosszú távú megoldást csak (az Orbán nélküli) a jobboldallal való megegyezés hozhat majd. Álláspontja szerint az ellenzéknek (persze a Jobbik kivételével) össze kell fogni az Orbán-rendszer leváltása érdekében, s a társadalmi elégedetlenségen alapuló, nagyarányú győzelem utat nyithat majd a demokratikus jogállam felé.

Kormányzásra-termettség

Mindezek alapján egyik fő állításom az – nem vonva kétségbe a fenti vita létjogosultságát –, hogy a forgatókönyvek többsége nem teszi fel azt a fontos előkérdést, hogy milyen balliberális kormányzáshoz kellene a demokratikus korrekció? Teljesen életszerűtlen ideológiai engedményekről vagy a kormányzóképességről addig vitatkozni, amíg a baloldal és liberálisok nem dolgoznak ki egy új kormányzáskoncepciót. Épp a legutóbbi szocialista kormányok példája mutatja azt, hogy a l’art pour l’art korrekciók (vagyis, hogy azért állítsuk helyre a jogállamot és a jövendő kormányok kormányzóképességét, mert az úgy elegáns és európai) ideje lejárt. A baloldalnak és a liberálisoknak le kell rakniuk egy leendő jó kormányzás alapjait. Ezt legélesebben a fenti vita egyik részvevője, Szigetvári Viktor fogalmazta meg: „A magyar választópolgárok nem azért fogják egyszer újra kormányra juttatni a baloldal pártjait, hogy hosszú és kétes eredményű alkotmányozási harccal töltsék el a kormányzásuk első másfél évét. A jogállami működés és a kormányozhatóság helyreállítása nem célja, hanem előfeltétele a jó kormányzásnak és a félelemmentes életnek.” Szigetvári Viktor és Tordai Csaba a fenti vitát akként próbálják feloldani, hogy a balliberális oldalnak észre kell végre vennie magát: „… fel kell ismernie annak kényszerét, hogy esetleg mégoly nemes és magasabbrendűnek vélt világképével szemben van egy másik világ, egy másik Magyarország, amely rendelkezik saját szimbólumokkal, saját tabukkal és ikonokkal.” Éppen ezért az új Alaptörvény identitását tekintve türelemre intenek: „A szemben álló politikai felek háborúsága meggyőződésünk szerint csak akkor csillapítható, ha – közös, demokratikus, magyar nemzeti narratíva híján – elfogadunk bizonyos pontokat egymás világképéből, történelemszemléletéből és identitásából.” Vagyis elvi-ideológiai kérdésekben engedni kell a majdani kormányozhatóság megteremtése érdekében – ez igen nagy eredmény, s merem állítani a 2010-es választási verség óta ez a balliberális oldal eddigi talán legnagyobb intellektuális teljesítménye. Azonban ez kevés! Ha elfogadjuk azt, hogy ki kell dolgozni a baloldalon is egy alternatív kormányzási koncepciót, ha tetszik, újra kell konstruálni a baloldali állam- és kormányzásfelfogást, úgy azt is el kell fogadjuk, hogy ez nem fog menni a szembenézés nélkül. Szembe kell nézni az elmúlt 20 év, különösen a legutóbbi szocialista kormányzások sikertelenségével és legfőképp a mostani Fidesz-KDNP kormányzás sikereivel és annak miértjével. A baloldalnak és liberálisoknak – bármilyen demokratikus korrekciós vita előtt – talán fel kellene tárniuk a mostani kormány kormányzati filozófiáját (mert van ilyen), s részben ehhez képest és persze ettől függetlenül is, be kellene bebizonyítaniuk a választópolgároknak, önmaguknak és – bármilyen meglepő – politikai ellenfeleinek is kormányzásra való rátermettségüket. Ehhez kívánok a továbbiakban szempontokat adni.

Good government és hatékonyság

Ahhoz, hogy a balliberálisok közelebb kerüljenek a jobboldali és konzervatív versenytáraik megértéséhez, s ezen keresztül saját sikeres kormányzásuk felépítéséhez, figyelembe kell venni azt, hogy milyen a legutóbbi szociálliberális kormányzás jobboldali interpretációja. Ez a rossz kormányzás fogalmi konstrukciójával, tovább a kormányzás hiányával ragadható meg. Az akkori ellenzék – leegyszerűsítő, ám nagyon is jól kommunikálható – felfogása szerint a kormány nem kormányzott, vagy ha kormányozott is, azzal csak rossz irányba vitte az ország szekerét. Vagyis a jobboldal és konzervatívok nagyjából olyan kilátástalannak érezhették a szociálliberális időszakot, mint a balliberálisok a mostanit. A jobboldal lényegében a kormány tehetetlenkedése és kényszerpályája miatt (amihez persze maga is vastagon hozzájárult) 2006-tól kezdve azon volt, hogy kidolgozzon, adaptáljon egy új kormányzati koncepciót és hozzá egy filozófiát. Ezt a balliberális kormányzásra rezonálva a jó kormányzat (good government) paradigmában és a kormányzati hatékonyságban találta meg. A good government koncepció feldolgozása, „magyarítása”, a hatékony kormányzás elvi alapjainak lefektetése többek között a Századvég Alapítványra és a jobboldali-konzervatív értelmiség keménymagjára hárult. Csupán példaként említhetjük meg G. Fodor Gábor és Stumpf István tanulmányát A „jó kormányzás” két értelme címmel (Nemzeti Érdek 2007. I. évf. 3. sz.) és Lánczi András a Jog és politika határán tanulmányát a Kommentár folyóiratban (2010/6. sz.).

A jobboldal talált magának egy tetszetős koncepciót, s hozzá egy szerzőt, mégpedig Stein Ringent, amelyet, illetve akit „haza tudott hozni”. A good government koncepció egyik fő ideológusa Ringen, akinek nézetei (talán a legteljesebben: What Democracy Is For: On Freedom and Moral Government) nagy hatást gyakoroltak a most kormányzókra, de legalábbis azokra, akik szellemi megalapozást nyújtottak a mostani kormányzáshoz. A good government centrumában az állam áll, amely nem csupán a jó kormányzás feltételeit teremti meg, hanem annak feladatait is magára vállalja. A koncepció önmagát a good governance, piac-fetisisztaként felfogott, neoliberális paradigmájával szemben határozza meg. Ez a paradigma a jobboldal szerint végletesen piacpárti, államtalanító és tulajdonképpen nem is hatékony, mivel a kormányzás tevékenységébe az államon (kormányzaton) kívüli is bevon szereplőket, így ki van téve annak, hogy az államot a gazdasági és egyéb érdekcsoportok egyszerűen „foglyul ejtik” (state capture). A jó kormányzat tehát nem válhat cselekvésképtelenné az erőcsoportok küzdelmében, sőt ő maga a legjelentősebb erőcsoport. A kormányzás igazi értelme a közjó elősegítése, méghozzá az élet minden területén. A jó kormányzat elképzelése szerint új társadalmi szerződés szükséges a generációk között a generációk közötti igazságosság érdekében: ennek egyenes folyománya a nyugdíjreform, valamint a munkára ösztönzés (workfare). Ezek az eszközök azt szolgálják, hogy felhívják az állampolgárok figyelmét a megtakarítások fontosságára és egyáltalán a saját jövőjükről való gondoskodásra. A koncepció hangsúlyt fektet a családbarát politikára, a gyermekvállalás vonzóvá tételére, amelyeknek szintén az állam a motorja. E dióhéjban felvázolt kormányzati filozófia működésének súlyos alappillére a demokratikus kormányzás minősége, annak feltételezése, hogy a jó és rossz kormányzati teljesítmény egyaránt mérhető és ez alapján a kormány bizony el is számoltatható.

Új good governance?

Ezen a ponton jutunk ismét oda, hogy a balliberálisok előremenekülnek akkor, amikor csupán arról vitáznak, hogy milyen gyakorlati akadályai lesznek a majdani kormányzásuknak. Ugyanis e reménybeli kormányzásnak nem elsősorban az új Alaptörvény kormányzásképességet csökkentő rendelkezéscsomagja képezi a legnagyobb gátját, hanem sokkal inkább az, hogy egyelőre nincs vagy nagyon kevés koncepciózus balliberális gondolat van a kormányzás mikéntjéről, mind elvi, mind szakpolitikai szinten. Álláspontom szerint ahhoz, hogy a jobboldalon ragadt inga kimozduljon két dolog szükséges. Egyrészt be kell mutatni azt, hogy maga a good government koncepció mely pontokon hibás, illetve azt, hogy a Fidesz jó kormányzat-elképzelése hol siklott félre. Másrészt önálló kormányzati filozófiával kell előállni, amelyet minden bizonnyal a balliberális oldalhoz alkatilag közel álló govenance-koncepció megújítására kellene alapozni.

2011 második felére nyilvánvalóvá vált, hogy a második Orbán-kormány vagy nem érti a good government elképzelést, vagy pedig nagyon is érti, csak éppen annak sajátos magyar verzióját hajtja végre. Az Orbán-kormány tevékenysége kapcsán tehát mindenképp érdemes arra a paradox helyzetre utalni, hogy egyrészt nagyon is ügyel arra, hogy jó kormányzat látszatát keltse, másrészt gyakran hiányzik ez a minőség. Mire gondolok? A jó kormányzat elemei megjelennek többek az új Alaptörvényben, számos jogszabályt a jó állam, a közjó érdekében fogad el a parlament; a hatékonyság az államigazgatás megújításában is kulcsszerepet játszik (Magyary-program). Ugyanakkor a kormány nem csökkenti, hanem sokkal inkább növeli a generációk közötti igazságtalanságot; a nyugdíjrendszer átalakításának koreográfiája mindenre ösztönzött, csak az öngondoskodás megerősítésére nem. Néha úgy tűnik, hogy a kormány a good government-et csupán a központi kormányzat megerősítésére, erőpolitika folytatására használja fel.

Végül felmerül, hogy milyen kormányzati alapokhoz nyúlhat a balliberális oldal? Ez nyilván számos irat tárgya lehet és lesz is a következő időszakban. Néhány alapvetést azonban rögzítenék.

(1) Fenti kiindulópontom az volt, hogy a balliberális oldalhoz alkatilag közelebb áll a govenance-elképzelés, s ezt kell valamilyen módon továbbvinni. Először is le kell vetkőzni két (nálunk különösen is) súlyos bélyeget: egyrészt azt, hogy a good governance végletesen piac-centrikus, másrészt azt, hogy e koncepció elsősorban a nemzetközi szervezetek (Világbank, IMF) kielégítésére szolgál. Kétségtelen, hogy a good governance fontos szerepet játszik (egyfajta lakmuszpapírként) az említett szervezetek hitelezési politikájában: éppen ezért függetleníteni kellene a jó kormányzást a nemzetközi szervezetektől, s önálló tartalmat társítani hozzá.

(2) Éppen az Orbán-kormány erőpolitikájának (az egyéni képviselői javaslatok súlyos dominanciája; a társadalmi érdekegyezetés kasztrálása) ellenhatásaként az új governance a valódi társadalmi érdekegyeztetés talaján kell, hogy álljon. Az lesz a balliberálisok egyik legnagyobb kihívása, hogy hitelességi problémáik ellenére meg tudják-e újítani civil hálózatukat. Mindezeken túl, persze le kell számolni azzal a mítosszal, hogy a governance szükségszerű velejárója a kormányzás hatékonytalansága.

(3) Ahogyan azt már korábban kifejtettem (Hvg.hu, 2011. június 22.) az új baloldali társadalompolitika az új szolidaritás politikája kell, hogy legyen. Ennek alapmotívumai a következők: a szolidaritás és a jó kormányzás nem állnak szemben; a szolidaritás helyes értelemben nem csupán azt jelenti, hogy kormány méltányolja a különböző társadalmi csoportok érdekeit és kiváltságait, hanem azt is jelenti, hogy a különböző társadalmi csoportok elismerik egymás méltánylandó érdekeit; nem engedhető meg az a helyezet, hogy a nemzeti érdek és a magánérdek szembekerüljön egymással (államadósság elleni küzdelem vs. személyes ellehetetlenülés).

(4) Az új governance-nek kutyakötelessége tanulni a good government politikájától. Középpontba kell állítania az öngondoskodást, a jövőbe való befektetést, valamint ki kell dolgoznia a kormányzati teljesítményértékelés elfogulatlan rendszerét. Jelenleg azt látjuk, hogy az Orbán-kormány ugyan kitűzte a hatékony és elszámoltatható állam eszméjét, ezt azonban csupán elődeivel szemben érvényesíti.

(5) Végül pedig megemlíteném, hogy az új governance politikájához elkerülhetetlen lesz az ellenfelek identitásának megismerése és elfogadása. Szigetvári Viktor és Tordai Csaba részben utal erre is: „Persze mondhatjuk azt, hogy nem végezzük el az alaptörvény korrekcióját mindaddig, amíg a magyar baloldal konzervativizmus-képének megfelelő jobboldali erők nem jutnak be a parlamentbe – ez azonban a választói akarat mély megvetését jelentené.” Vagyis arra kell ügyelnie a balliberálisoknak, hogy ne egy vélt konzervativizmust várjanak el a jobboldaltól, hanem az ellenfeleiket olyanként fogadják el amilyenek, és ne azon az alapon kritizálják, hogy szerintük milyennek kellene lenniük.

A cikk megjelent az Élet és Irodalom 2011. július 22-i számában.

Itt olvasható pfg-formátumban is.

%d bloggers like this: