Archive | IDEA RSS feed for this section

Elbaltázott közjogunk?

28 Oct

A közjog további jellemző vonása, hogy benne a közakarat az irányadó, és mert az állam érdekében áll fenn, gyakorlása közkötelesség.”

Nagy Ernő Magyarország közjoga (Államjog).

A nagy reményekkel indult 1989-es közjogi rendszerváltás lényegében 2011-re kifulladt, az építeni kezdett liberális jogállami paradigmáink manapság kezdenek használhatatlanná válni – legalábbis sokan szeretnék ezt elérni. Szomorúan konstatálhatjuk, 2012-ben két cselekedet együttes hatása járult hozzá ahhoz, hogy lényegében egy alkotmányellenes Alaptörvényünk van: egy „gondatlan alkotmányhasználat” és egy „szándékos alkotmányrongálás”. Hogy melyik a súlyosabb, azt mindenki maga döntse el! Tény, hogy amíg a baloldali-liberális politikai elit megpróbálta ki- és felépíteni az alkotmányosság és jogállamiság közjogi intézményrendszerét (persze a maga kis alkotmányos „stiklijeivel”), addig elmulasztotta figyelembe venni az intézmények mögötti emberi tényezőt, s az Alaptörvény elfogadása során keserűen döbbentünk rá, szinte senkinek sem fontos a jogállami alapértékek megőrzése. A Fidesz–KDNP (szándékosan nem jobboldalról vagy konzervatívokról írok, hiszen sokan maguk is az 1989-es köztársasági Alkotmány hívei) pedig – kihasználva ezt a „közjogi nihilizmust”, vagyis a „közkötelességeink” negligálását – lényegében egy év alatt tönkretette az 1989-es Alkotmányt és felépítette saját rendszerét, amit éppen olyan durván farigcsál, mint tette azt az orgyilkolt ’89-essel. Közjogi életprogramjukban a következő genetikai kód található: amit beépítünk az alkotmányba, az pusztán ettől alkotmányos lesz. Az evolúció azonban idővel felül fogja írni ezt a hibás beidegződést, hiszen az alkotmány az eszköz, az alkotmányosság pedig az elérendő cél – a kormánypártok fordítva ülnek a közjogi lovon, nyilazni azonban tudnak, s ennek mi isszuk meg a levét! A „közjogi hátrafelé nyilazásnak” mára igen komoly következményei vannak: a már említett alkotmányellenes Alaptörvény, az ezt tetéző Átmeneti rendelkezések, a közjogi intézmények függetlenségének bedarálása és a szakmaiság helyett a pártlogika aranyszabállyá tétele. A helyzet változásért kiált, s ebben a baloldalnak is fontos szerepe lehet.

Közjogi immunrendszer

A baloldal legnagyobb felelőssége, hogy végre lépéseket tegyen az alkotmányosság, a közjogi kultúra hazai meggyökereztetése érdekében. A hazai baloldal mostani legerősebbjének, az MSZP-nek ebbéli hozzáállása azonban legalábbis kétarcú. A publikum számára kezdettől nyilvános Ajánlat Magyarországnak – Párbeszéd a nemzetért című anyagukban a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítását, a hatalom ellenőrzésére képes jogállami intézményeket, az önkormányzatiság rehabilitálását, az értelmes közéleti párbeszéd megteremtését vizionálják (8–9 oldal). Erre jön a klasszikus ígéret: a szociális biztonsághoz való jog és az egyenlő munkáért járó egyenlő bér elvének alkotmányos rögzítése. Ezzel egyébként – azon túl, hogy a Fidesz–KDNP leváltása után édeskevés lesz – tulajdonképpen nincs is semmi baj. A nemrég nyilvánosságra került stratégiával azonban a párt megmutatta foga fehérjét, hiszen az anyag egyik fő tézise, hogy „[a] jogállamiság, demokráciával kapcsolatos ügyek sokkal kevésbé lényegesek”. Ezt követi a nehezen vitatható felismerés: „A potenciális szavazók, ha megkérdezzük őket, alapvetően elégedetlenek a Fidesz új Alaptörvényével és más, szimbolikus ügyekkel – ám egy kisebbségüket kivéve ezeket a kérdéseket nem tematizálják spontán. Ha arra kérjük, hogy sorolják fel a számukra lényeges szakpolitikai problémákat, az ideológiai, emberi jogi és szimbolikus ügyek rendre legutolsó helyen szerepelnek.”. Ezzel az MSZP azt a régi, a már említett gondatlan alkotmányhasználatból eredő attitűdöt élteti tovább, hogy az alkotmányosság, a jogállam szükséges bokréta a politikai programon, foglalkozunk vele, mert „kell”, mert „illik” – de semmi komoly. Ez a felfogás meg is állhatná a helyét, ha a rendszerváltás 20 évig tartó langyos paradigmájában élnénk, de nem most. Az Alaptörvénnyel és az Átmeneti rendelkezésekkel kialakult krízishelyzet új megoldásokat kíván: el kell végezni az állampolgárok közjogi immunrendszerének kialakítását, azt az aprómunkát, amit a gondatlan és kényelmes alkotmányhasználat közepette 20 évig halogattunk.

Lehet, hogy „a jogállamisággal, demokráciával kapcsolatos ügyek sokkal kevésbé lényegesek”, nem szabad azonban ebbe ilyen higgadtan beletörődni, ennek kell cselekvésre késztetnie a baloldalt. Meg kell végre értetni mindenkivel azt az alapvető realitást, hogy az alkotmányosság sárba tiprása miatt lehet visszamenőleg jogot alkotni, magánvagyont rekvirálni, embereket létbizonytalanságban taszítani, a bíróság helyett törvényhozással ítélkezni. A „titkos” stratégia máshol így fogalmaz: „A választók számára legfontosabb témák gazdasági jellegűek és az egyéni élethelyzethez kapcsolódnak (árak, tartozások, rezsi, stb.).” Kétségtelen, de azt is meg kell értetni az emberekkel, hogy az egyéni élethelyzetükre az alkotmányosság legalább akkora hatással van, mint a gazdaság. S ez a feladat jelenleg a baloldalra vár! A távlati cél pedig a magyar közjogi immunrendszer megerősítése, hogy az magától reagáljon a jövőbeni fülkeforradalmi kísérletekre.

Ha a baloldal nem ezeket tekinti feladatának, és folytatja a Fidesz–KDNP által elkezdett közjogi maszatolást, az állampolgárokat kisgyermeknek tekinti, és nem vezeti a „közkötelességek” gyakorlásának irányába, esetleg ismét elsüpped saját kényelmes gondatlanságába, akkor egyrészt „méltó” folytatója lesz az Alaptörvény rendszerének, másrészt ugyanúgy bukásra van ítélve, mint azok, akik megerőszakolták a jogállamot. Nagy tehát a baloldal felelőssége, hiszen vissza kell adnia az állampolgárok alkotmányosságba vetett bizalmát (sőt, kiépíteni a sosem volt bizalmat). Félő, hogy ha nem állítjuk meg a mostani lejtmenetet, akkor a politikai közösség pszichikumába ez az „elbaltázott közjog” (értsd: az erősebb kutya írja a törvényt, ami ab ovo csak azért van, hogy az erősebbet szolgálja) logika rögzül. Ha pedig ez így alakul, már nem lesz miért restaurálni a jogállamot – hiszen nem lesz, aki működtesse!

Az irat az IDEA oldalán jelent meg 2012. október 26-án.

Advertisements

Másrészt

28 May

Egy Szempont mind fölött,Egy Szempont kegyetlen,Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen.”(Réz Ádám-parafrázis)

Egy „Baloldali flow” című irattal szerettem volna eleget tenni az IDEA megtisztelő felkérésének, amely a magyarországi politikai és szellemi baloldal sajátos/elmaradt/féloldalas/relativizált múltfeldolgozásához kíván termékeny gondolatokkal szolgálni. Nem sikerült, talán legközelebb! Időközben ugyanis megjelent Böcskei Balázsnak, az IDEA igazgatójának cikke, amelyben a következőképp fogalmaz: „Nem, nincs egyrészt-másrészt. Bűn és bűn van, nincs kettős mérce.” Szerintem van „másrészt”, erről fogok írni.
Mielőtt belecsapnék a dologba négy dolgot bocsátanék előre.

(1) Reflexióssá „átvedlett” iratom, valamit annak az IDEA hasábjain való megjelenése magamról és az intézetről is „kiállítja a bizonyítványt”: vállalom az egyrészt-másrészt gondolkodás bélyegét és terhét, az IDEA pedig maximálisan hű alapelveihez (ahogyan azt Michel J. Sandeltől vett – számomra is – irányadó mottója kifejezi: „Számomra úgy tűnik, hogy beszélgetésünk az ellenkezőjéről tanúskodik, hogy egy jobb út a kölcsönös tisztelethez közvetlenül foglalkozni a morális meggyőződésekkel, amelyeket a polgárok a társadalmi életbe hoznak inkább, mint megkívánni, hogy az emberek hagyják a legmélyebb morális meggyőződéseiket a politikán kívül, mielőtt belépnének. Ez, szerintem a módja annak, hogy visszaállítsuk a demokratikus vita művészetét.”).

(2) Mindebből egyenesen következik az a szempont – amelyet egyébként Böcskei Balázs is követ a jelzett iratban –, hogy számomra is elsődleges kérdés a moralitás és az erkölcsi viszonyok rendbetétele – meglepő lehet, hogy ezen az alapon jutok majd eltérő következtetésekre. Attól ugyanakkor nem félek, hogy ez bármelyikünk morális szándékát megkérdőjelezné.

(3) Nem tudom kiküszöbölni azt sem, hogy ne vegyem fel eredeti, a „baloldali flow” lehetőségeit vizsgáló szemüvegemet, ami alatt egy olyan „élmény-baloldalt” értek, amely „rendben van” saját múltjával (egyáltalán van neki); élvezettel és érzékenységgel vívja meg a jelen politikai csatáit, éli át és meg baloldali voltát; továbbá erős és pozitív jövőképpel rendelkezik. Ez egy olyan baloldal, amely jelenleg molekuláiban sincs jelen Magyarországon!

(4) Jelen írás nem egy Kádár-apologetika (Kádár erkölcsi és politikai felelősségét nehezen lehetne vitatni), hanem apologetika néhány „másrészt” mellett, amelyek talán teljesebbé tehetik a baloldali múltfeldolgozást.

(Egysíkú értékelés) A kiinduló parafrázis jól jelzi, hogy a Kádár-rendszer és Kádár János megítélése során tartózkodnunk kell az „értékelések Szauron-gyűrűjétől”. Fő vezérelvem, hogy a Kádár János feletti pálcatörést nem lehet kiterjeszteni az egész rendszerre. Tudomásul kell vennünk, hogy mindannyian a Kádár-rendszer köpönyegéből bújtunk elő (lásd György Péter utalását az elsüllyedt, de velünk élő kontinensre) és egy jottányit sem mozdulnak előre jelen viszonyaink, ha a morális számvetéshez elnagyoltan állunk hozzá. Sőt, érzésem szerint, ha Kádár felelősségét vizes lepedőként húzzuk rá az általa fémjelzett rendszerre, akkor egyrészt könnyen lehetünk népszerűek, másrészt azonban két nagyon komoly veszélyt kockáztatunk: éppen saját morális vívódásaink és szembenézéseink megspórolását; továbbá nem számolunk azzal sem, hogy a könnyen kimondott ítélet visszaszáll ránk és hirtelen semmissé teheti önnön múltunkat, amely nélkül gyorsan kicsúszhat a lábunk alól a talaj.

(Hagyományok versenye) Egyetértek Böcskei Balázzsal abban, hogy Kádár erkölcsi és politikai felelőssége vitathatatlan egy morálisan ép baloldal számára: „Lehet választani, vagy-vagy. Erkölcsi értelemben nincs harmadik út. Egyszerre védeni a rendszerváltás ethoszát Orbántól – aki mondjuk személy szerint is bátrabb és aktívabb volt akkoriban, mint mai baloldali kritikusainak egy jelentős része – és azt mondani ’igen, igen, ott vannak a kivégzések, de ott van a villamosítás, a mobilitás, a panelok építése, stb.’, erkölcsileg elfogadhatatlan.”Ugyanakkor – s idáig már nem tudom követni – éppen e morális épséghez és tisztánlátáshoz elengedhetetlen, hogy Kádár tételezett felelősségének abszolutizálásával ne romboljuk le a megújítandó baloldal amúgy is harmatgyenge hagyományait. Nyilván ebben sem értünk egyet, hiszen Böcskei Balázs kijelenti: „A szociáldemokrata tradíció megszakadt… az 1890-ben megalakult szociáldemokrácia nem az övék, hanem sokkal inkább senkié. Elvitték – pontosabban –, elrabolták és kivéreztették e hagyományt a kommunisták, az MDP, majd az MSZMP hihetetlenül nagy formátumú ideológusai.” E szociáldemokrata hagyomány kétségtelenül megszakadt, de a diktatúra mégis kiérlelt olyan tendenciákat, amelyekre baloldaliként és nem baloldaliként egyaránt büszkék lehetünk. Mindenképp ilyen a baloldali reformkörök tevékenysége és persze az állampárti idők alkotmányozási kísérlete, amely a kor egyik legfontosabb szellemi vállalkozása volt (lásd a Parlamenten kívüli alkotmányozás című kötetemet).Nem szabad elfelejteni Kulcsár Kálmán intését a Két világ között című könyvéből: „Ha egy politikai rendszerben egyetlen párt működik, akkor a pártot célnak és értéknek tekintő felfogás lehetősége és veszélye megnő, és ezért még jelentősebb lehet eszközként való felhasználása. Sőt, meghatározott politikai célok elérése ezt kikerülhetetlenné teszi. Bár az MSZMP vezetése önmagáért való értékként hirdette a pártot, ennek ellenére ugyanúgy eszköznek tekintette, mint azok a reformerők, amelyek felismerték, hogy az egypártrendszerben még az uralkodó párt megdöntésének és az új politikai rendszer megteremtésének is elengedhetetlen feltétele a párton belüli politizálás.” A Kádár-rendszer helyén kezelésére, illetve a követendő baloldali hagyományrétegek összeforrasztására pedig igen nagy szükség van manapság, amikor a konzervatív, mérsékelt és radikális jobboldal sosem látott vehemenciával erőlteti a társadalomra saját múltját és történelemszemléletét – nem mellesleg helyzetéből adódóan komoly versenyelőnyben is van ebben. Mi lesz annak a következménye, hogy ha a baloldal saját múltját (s nem csak az „elmúltnyolcév” kormányzását) tekintve is meghasonlik önmagával, és szándékosan eltagadja annak értékeit? Szerintem az, hogy a jobb és konzervatív tábor nemcsak a jelenben (a kormányzásért folytatott versenyben), hanem a múltban (a hagyományok versenyében) is „legyőzi” szociáldemokrata versenytársát – ez pedig végzetes lehet! Azt javaslom tehát, hogy „egyrészt” nézzünk szembe a múlttal (erkölcsi és politikai érelemben), „másrészt” pedig a fürdővízzel ne öntsük ki a gyermeket, igenis találjuk meg a megőrzendő hagyományrétegeket.

(Antikommunista verseny) Végül a legnagyobb veszélynek azt tartom, ha a baloldal a Kádár-rendszertől való nagy elhatárolódása közepette belesodródik a „ki a nagyobb antikommunista?” versenybe. A Demokratikus Koalíció (DK) legutóbbi állásfoglalásában a következőt olvashatjuk: „Azt gondoljuk, hogy a viszonylagos jólét, a nagyobb politikai mozgástér nem Kádár János személyes politikai teljesítményének, hanem az 1956-os forradalomnak és nemzeti szabadságharcnak az eredménye… A Demokratikus Koalíció elutasítja a Kádár-rendszer politikai örökségét, s arra szólítja fel a politikai élet szereplőit, a magyar társadalmat, hogy kíméletlen őszinteséggel nézzen szembe a közelmúlttal, az 1945 és 1990 közötti évtizedekkel. A jelenlegi kormány primitív és kritikátlan kommunistázásával, otromba ellenségképeivel, és ostoba vádaskodásaival szemben mi azt hangoztatjuk, hogy a múlttal való kritikus szembenézés, a múltról vallott eltérő felfogások szembesítése, a múltról folytatott, előítéletektől és ideológiáktól mentes, egymás véleményét és méltóságát tiszteletben tartó társadalmi vita elengedhetetlen ahhoz, hogy képesek legyünk megújítani és helyreállítani a magyar társadalom politikai erkölcsét; hogy visszanyerjük a különböző módon megélt, de mégiscsak közösen birtokolt történelmünket.”Hogyan lehet „egyrészt” elhatárolódni a kádári örökségtől, „másrészt” hiteles párbeszédet kezdeményezni a rendszerről? Hogyan lehet bírálni az MSZMP utódpártját az átmeneti rendelkezésekben differenciálatlanul, jog- és alkotmányellenesen felelősségre vonó hatalmat úgy, hogy közben csípőből utasítjuk el az egész Kádár-rendszert? Hogyan lehet (az egyébként tiszteletre méltó) 1956-ot a Kádár-éra egyetlen referenciapontjává emelni? A sort még folytathatnám. Ha a magyar baloldal ezt az utat járja, és nem tesz rendet múltjában, akkor semmilyen erkölcsi alapja nem marad a jobboldal kérlelhetetlen – és olykor kegyetlen – antikommunizmusának opponálására. Mindez pedig ismét csak egyenlő a politikai öngyilkossággal.

Talán a fentiekből kitűnt: nem erkölcsi relativizmusra buzdítok, vagy éppen arra, hogy „oldjuk meg okosban” a morális felelősség kérdését. A felelősség kimondása és helyén kezelése az első és legfontosabb lépés, e nélkül nem lehet továbblépni! A magyar társadalomnak ugyanakkor nem egy saját lelkiismeretében fuldokló baloldalra van szüksége, amely „egyrészt-hagyományait” el akarja felejteni, a „másrészt-hagyományokról” meg szemérmesen hallgat. Az önként vállalt gyökértelenség, illetve a jelenlegi jobboldal történelem- és demokrácia-felfogása olyan gyúelegy lehet, amely könnyen parkolópályára állíthatja a szociáldemokráciát. A jelenlegi jobboldal többek között éppen azért olyan sikeres, mert öntudatosan és önfeledten vállalja és átéli történelmi hagyományait, és persze szisztematikusan rombolja a baloldaliakat. Szeretném, ha kialakulna a két hagyományréteg egyfajta metszete, amelyet a politikai táborok közös minimumként együtt ápolnának. Saját történelmi hagyomány azonban mindig lesz, a múltnak egy-egy olyan parcellája, amely egyik vagy másik oldalnak kedves, hiszen szellemi értelemben abból töltekezik. Ha elidegenedünk saját „történelmi parcellánktól”, akkor ne csodálkozzunk azon, ha az ellenfél értelmezési kerete elfoglalja azt – a „másrésztek” ebben talán reményt adhatnak.

Az irat az IDEA felkérésére született Kádár János születésének 100. évfordulója kapcsán és 2012. május 27-én jelent meg.

Think and do

21 Feb

Örömmel tettem eleget a felkérésnek, hogy hozzászólást írjak az IDEA kiváló vitaindítójához, amely a francia agytrösztök világáról és annak magyar tanulságairól szól. Annál is inkább, mert úgy gondolom – talán provokatív módon –, hogy az agytrösztöknek (különösen egy speciális „állatfajtájuknak”) komoly szerepe lehet foszladozó politikai kultúránk megstoppolásában és közéletünk felpezsdítésében – ez kétségtelenül részben „politikai” szerepvállalás. Megengedheti-e ezt egy magára valamit is adó agytröszt? Szerintem igen, s itt szállok részben vitába az IDEA-val.

Mindenekelőtt fontos hangsúlyozni, hogy az IDEA kezdeményezése viharos politikai mindennapjaink közepette telitalálatnak bizonyulhat. Olyan időszakot élünk, amikor eddig hitt közéleti realitásaink értelmüket vesztették, pártrendszerünk olyan változékony lett, mint időjárásunk, s alapjaiban kell újragondolni amit és ahogy a demokráciáról, illetve annak minőségéről eddig hittünk. A feladatra – ezt 2012-ben bizton állíthatom – önmagukban a pártok, legyenek azok őslények vagy vadonatújak, nem alkalmasak.
Hiányoznak tehát az olyan szakmai-szellemi hubok (értsd: intézményesedett agytrösztök), amelyek egyrészt megmagyarázhatnák azt, hogy miként jutottunk ide, ad absurdum menet közben felhívták volna figyelmünket az eltévelyedéseinkre, illetve azok, amelyek (szak)politikai egérutakat és gyógymódokat kínálnának, illetve belevágtak volna azok megvalósításába. (Valami hasonló hiányérzetet fogalmaz meg Kerék-Bárczy Szabolcs is reflexiójában.) Ehhez képest durván két dolog történt 1990 óta agytröszt-fronton: egyrészt kialakultak bizonyos agytröszthöz hasonló „hitbizományok” a politikai oldalak között (amelyek a médiában a kötelező mantrát, a politikai holdudvarnak pedig a nem nyilvános háttéranyagokat szolgáltatják); másrészt pedig dominált az „ősi” karakterünk, a szabadon lebegő értelmiségiek szerepe, akik nem tudnak, vagy nem akarnak egy intézmény részeként tevékenykedni. (Utóbbi kapcsán magam is végeztem egy erőtlennek bizonyult helyzetleírást A magyar politikatudomány hiányzó hálózatai címmel.) A gyermekkorát élő hazai agytröszti szféra előtt álláspontom szerint három összefüggő kihívást áll: először is meg kell ismerni a kínálkozó intézményi mintákat, és ehhez képest kell egy hazai agytrösztnek önmagát meghatároznia, persze magyar spiritusszal. Másodszor ki kell tenni a cégért, nyilvánvalóvá kell tenni az indíttatást; végül – de ez már végképp egy szubjektív szempont – részt kell vállalni a javaslatok, szakpolitikák valóra váltásában is (ezúttal a reménybeli agytrösztök legfogósabb kérdéséről, a finanszírozásról nem ejtek szót, talán a vita során lesz mód erre is).
(Megismerés) Itthon viszonylag sokan szeretik magukról azt a látszatot kelteni, hogy egyfajta agytrösztök, ugyanakkor kevesen viselkednek valóban úgy, mint egy agytröszt, sajnálatos módon még kevesebben gondolkodnak és írnak az agytrösztökről – pedig ez lehetne az első lépés kis hazánkban az agytrösztté válás útján. A hazai elemzői, tanácsadói és általában a társadalomtudományokkal foglalkozó szféra méltánytalanul elhanyagolta az agytrösztök kutatását, megismerését és a követendő, valamint elítélendő gyakorlatok bemutatását. Itt két kezdeményezés érdemel figyelmet: egyrészt az IDEA vitaindítója, másrészt a Méltányosság Politikaelemző Központ rendszeres agytrösztszemléje. Egyet kell értenem az IDEA-val, amikor azt írja: „támaszkodnunk kell saját szuverén eszközeinkre úgy, hogy közben befogadjuk a külföldi gyakorlatokat, és ezzel megteremtjük saját (leendő) nyugatiságunkat”. Csakhogy ez a külföldi elmélet és praxis fájdalmasan hiányzik a magyar ugar valóságából, noha egyre biztatóbbak a próbálkozások, sőt a legújabb agytröszt-kezdemények bekapcsolódnak a külföldi think tankek vérkeringésébe (pl. a Haza és Haladás Alapítványnak több neves nemzetközi partnere is van, így a Center for American Progress, az Institute for Public Policy Research, a Policy Network vagy épp a Terra Nova; illetve a nemrég megalakult New Economics Forum Budapest egyenesen a New Economics intézetek családjához tartozik).
(A függetlenség mítoszai) A vitaindítóban vizsgált egyik legfontosabb kérdés az agytrösztök politikai alámerülésének problematikája. Fel lehet-e vállalni a politikai kötődést, és ha igen, akkor e kötődés keretei között mit lehet tenni? Végezhet-e közvetlen politikai tevékenységet egy agytröszt? Ezekben a kérdésekben az IDEA – ha jól értem – akként foglal állást, hogy nem csupán megengedhető, hanem szükséges is egyfajta politikai alapállás, ugyanakkor egy agytröszt ne végezzen politikai (végrehajtó) tevékenységet. Mindehhez a következőt teszi hozzá: „Magyarországon gyakorlat, hogy önmagukat függetlennek tituláló politikai elemzők olyan témákat kommentálnak, amelyeket tulajdonképpen ők maguk javasoltak tanácsadói szerepben. Előszeretettel értelmezik azokat a gondolatokat, amelyeket maguk fogalmaztak meg. Ez önmagában nem is lenne gond, ha a kötődést nem a titkosítás, a ’független’ szerep mediális hirdetésének rítusai öveznék”. Éppen ezt hivatott elősegíteni a Magyar Politikatudományi Társaság ajánlása politikai elemzők részére: „Felkérjük tagjainkat, hogy amikor olyan témában szólalnak meg, amellyel kapcsolatban az őket foglalkoztató politikai szervezetek, intézmények, vagy ezek számára dolgozó cégek által érintettek, erről a tényről tájékoztassák a közvéleményt.”.
Ennek kapcsán érdemes szembenézni és leszámolni a függetlenség félreértett mítoszaival. Én a függetlenséget három oldalról közelítem meg. A kérdést elsősorban a pénzügyekhez szokás kötni, mondván az a „független”, aki nem a politika szereplőitől szerzi bevételeit. A függetlenség másik oldaláról, az elvi-ideológiai elkötelezettségről már kevesebbet beszélünk, pontosabban evidenciának vesszük az „ahonnan a pénz jön, oda húz az elemzés” tételt. Végül pedig mélyen hallgatunk az úgynevezett szakmai függetlenségről, arról, hogy az egyébként elvi-ideológiai szempontoktól nem független elemző-szakértő tud-e szakmailag alátámasztott, hiteles és persze kritikus álláspontot képviselni. Azt hiszem a pénzügyi és elvi-ideológiai függetlenség egy súlyosan félreértett elvárás az agytrösztökkel, elemzőkkel szemben: az első kőkemény realitás, a második – álláspontom szerint – elemi szükségszerűség. Sokkal helyesebben járunk el, ha a javaslatok, szakmai anyagok megalapozottságát, hitelességét, elvszerűségét és magát a párbeszédképességet tesszük meg mérceként. Számomra a függetlenség az, ha valaki képes egyéb függőségeit háttérbe helyezve tevékenykedni. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a dolog nem ilyen egyszerű: mindig lesznek megvásárolt intézetek, elemzések és az azokat megíró elemzők – ez kiküszöbölhetetlen realitás. A dolog azon (is) múlik, hogy a politikai szféra mikor jön rá arra, hogy nem érdemes sem „thinket” sem „tanket” vásárolni, s pénze már középtávon is jobban hasznosul, ha egy görbe tükörbe ruház be. Úgy tűnik, ez Magyarországon egyelőre tabu, de hátha nem marad így örökre.
(Think-and-do tank) Végül visszatérnék kiindulópontomhoz: olyan időszakot élünk, amikor úgy érezhetjük, elvesztettük (szak)politikai iránytűnket; országunkat elemi csapásként sújtja a válság, amit egyszer a kormányzás tehetetlensége, máskor görcsös tenni vágyása tetéz; eközben nem tudunk megegyezni húsbavágó kérdésekben sem. Ebben a helyzetben elemi igény van olyan józan, szakmai szempontból hiteles szervezetekre, amelyek nem csupán kiváló szakpolitikai javaslatokkal lépnek fel, hanem el is tudják indítani azok megvalósítását. Álláspontom szerint a mostani időszak a „think-and-do thank”-ekért kiált. Olyan agytrösztökért, amelyek képesek kijönni a tervezőasztalok mögül, szembesülni a társadalmi-gazdasági realitásokkal és ezekhez képest alakítani programjaikat és javaslataikat (ezt a dilemmát villantja fel egyébként az IDEA által elemzett francia helyzet is). Ez persze hallatlan felelősség, és nyilván túlmegy a klasszikus think tank-lét dimenzióin, megkockáztatom azt is, hogy aki ilyet tenne, arra egyből politikai szereplőként tekintetének kis hazánkban, és újságírói kérdések özöne érdeklődne arról, hogy mikor alapít már pártot. Az IDEA irata szerint „egy agytrösztnek ötleteket, lehetőleg hasznos, gyakorlatba helyezhető gondolatokat kell termelnie. A szabad, vagy ha úgy tetszik, szuverén gondolatok azonban nem keveredhetnek – saját krédójukat felülírva – közvetlenül pártpolitika küzdelmeibe. Egy agytröszt munkatársaként felvállalom (értékorientált) gondolataimat, érte és a közjóért gondolkodom, első a gondolat és az ötlet. Mindezek politikai hasznosítása azonban már politikusi, és nem agytröszti tevékenység.”. A legnagyobb vitám éppen az utolsó mondattal van. Szerintem bőven túljutottunk azon a ponton, hogy a politikára pusztán a pártok „martalékaként” tekintsünk: hat ciklus ilyen-olyan kormányzása megmutatta, hogy nem sikerült kiizzadni magunkból egy konzekvens kormányzati és szakpolitikai filozófiát, országunk egyik hullámvölgyből a másikba esik, a társadalom pedig több mint húsz éve azt várja, hogy „mikor lesz már jobb”. Eljutottunk a falig, ahol már nem elég pusztán gondolkodni (pongyolábban: agyalni), hanem cselekedni kell – ebben kétségtelenül igaza van Orbán Viktornak. A mostani kormányzati cselekvés irányát illetően ugyanakkor már komoly kétségeink lehetnek. Az ellenzék pedig vagy még, vagy pedig már nem tud hiteles alternatívát kínálni. Éppen az ilyen holtpontok idején nyílhat tér arra, hogy akár az ellenzéki, akár a kormányzati(!) oldalról egy vagy több szellemi nagy beruházás elinduljon, s lerakjuk a jövő think-and-do szervezetinek alapjait (erre – ahogyan már utaltam fentebb – van is példa Magyarországon, a New Economics Forum Budapest vállaltan think-and-do szervezetként jött létre).
Végül zárásképp egy kellően szubjektív megjegyzés. A vitaindító a következőképp fogalmaz: „Mindenesetre az igényes elemző és tanácsadó ne alkotás közben legyen szerelmes, mert saját józan helyzetmegítélését sózza el.”. A magam részéről itt is – kellő tisztelettel, de – opponálnék: a fenti kihíváscsokor csak kellő szenvedéllyel győzhető le. Ne feledjük Max Weber intelmét: „A politika kemény deszkák erőteljes és lassú átfúrása, szenvedéllyel és szemmértékkel..” Ez egyaránt vonatkozik a politikusra, a tanácsadóra és az elemzőre is.

A bejegyzés az IDEA honlapján jelent meg.

%d bloggers like this: