Archive | kormányzás RSS feed for this section

Stratégiák a baloldali kormányzásért

25 Jul

A baloldali és liberális értelmiség azt latolgatja, hogy milyen lehetőségei vannak a demokratikus korrekciónak, a politikai és közjogi reparálásnak a kormányozhatóság érdekében. A bírálók legsúlyosabb kifogásai két gyújtópont köré csoportosulnak: egyrészt az új Alaptörvény történelemszemléletének egyoldalú ideológiai máza a Nemzeti hitvallásban, s ennek hatása a főszövegre; másrészt a mostani alkotmányozók politikai és közjogi utóéletének meghosszabbítása, a jövendő kormányok kormányzóképességének ellehetetlenítése (pl. a kétharmados adótörvénnyel). Ez a vita nagyon fontos, s előkészítheti a majdani kormányzást. De egyelőre van ennél égetőbb és sokkal nehezebb feladat is: tanulni a mostani kormányzat filozófiájából és bebizonyítani azt, hogy a balliberálisok egyáltalán alkalmasak a kormányzásra.

Korrekciós forgatókönyvek

A balliberális oldal a fenti problémagócok mentén próbál politikai stratégiákat gyártani. Jelenleg három forgatókönyv körvonalazódik: egy radikális, egy elvi-korrekciós és egy megértő-pragmatista. A radikális álláspontot Eörsi Mátyás fejtette ki a Magyar Narancs hasábjain (2014, 2011. április 28.) és azt utóbb meg is erősítette az ÉS-ben (Válasz, LV. évfolyam 25. szám, 2011. június 24.). A dolog lényege az, hogy egy gondolatkísérlet eredményeként – lefuttatva az Új Miniszterelnök előtt álló alternatívákat – nemigen lesz más lehetősége a Fideszt leváltó erőknek 2014-ben, mint hogy egyfajta „alkotmányos-puccsot” hajtsanak végre, s az új Alaptörvényt népszavazáson korrigálják. Ezt a bevallottan is alkotmányellenes (egyfajta végső) megoldást a további forgatókönyvek elvetik, s a vita a demokratikus korrekció mélységén van, vagyis azon, hogy a kormányzóképesség biztosításán kívül fel kell-e tépni az új Alaptörvény ideológiai mázát. Az elvi-korrekciós megoldást az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (EKINT) fogalmazta meg Az alkotmányos korrekció lehetőségei című cikkében (ÉS, LV. évfolyam 24. szám, 2011. június 17.). Az EKINT szerint „… a korrekció csak akkor hozhat átmeneti megoldás helyett tartós alkotmányos konszolidációt, ha az alkotmány identitását is érinti, nem pedig csak a szűken vett kormányzóképességet.” A Haza és Haladás Alapítvány, konkrétan Szigetvári Viktor és Tordai Csaba képviseli a megértő-pragmatista álláspontot. Szigetvári Eörsi kritikáját adata a Magyar Narancsban (Nincsen vészkijárat, 2011. május 5.), Tordai a pragmatista álláspont közjogi minimumait foglalta össze az Alapítvány blogjában. E forgatókönyv legteljesebb kifejtését pedig együtt kísérelték meg az ÉS hasábjain, Túl a barikádokon címmel (ÉS, LV. évfolyam 26. szám, 2011. július 1.). Érvelésük lényege (amint alább kifejtem): a balliberális oldalnak elvi, ideológiai engedményeket kell tennie az Alaptörvényben a jobboldali-konzervatívok számára, méghozzá a kormányzóképesség érdekében. A vitához legutóbb Bauer Tamás szólt hozzá (ÉS, LV. évfolyam 28. szám) Túl az Orbán-rendszeren című cikkében. Bauer – akinek álláspontja az elvi-korrekciós oldalhoz áll közel – szerint az alkotmányos korrekciónak a szimbolikus elemeket is érintenie kell, ugyanakkor azt is elfogadja, hogy hosszú távú megoldást csak (az Orbán nélküli) a jobboldallal való megegyezés hozhat majd. Álláspontja szerint az ellenzéknek (persze a Jobbik kivételével) össze kell fogni az Orbán-rendszer leváltása érdekében, s a társadalmi elégedetlenségen alapuló, nagyarányú győzelem utat nyithat majd a demokratikus jogállam felé.

Kormányzásra-termettség

Mindezek alapján egyik fő állításom az – nem vonva kétségbe a fenti vita létjogosultságát –, hogy a forgatókönyvek többsége nem teszi fel azt a fontos előkérdést, hogy milyen balliberális kormányzáshoz kellene a demokratikus korrekció? Teljesen életszerűtlen ideológiai engedményekről vagy a kormányzóképességről addig vitatkozni, amíg a baloldal és liberálisok nem dolgoznak ki egy új kormányzáskoncepciót. Épp a legutóbbi szocialista kormányok példája mutatja azt, hogy a l’art pour l’art korrekciók (vagyis, hogy azért állítsuk helyre a jogállamot és a jövendő kormányok kormányzóképességét, mert az úgy elegáns és európai) ideje lejárt. A baloldalnak és a liberálisoknak le kell rakniuk egy leendő jó kormányzás alapjait. Ezt legélesebben a fenti vita egyik részvevője, Szigetvári Viktor fogalmazta meg: „A magyar választópolgárok nem azért fogják egyszer újra kormányra juttatni a baloldal pártjait, hogy hosszú és kétes eredményű alkotmányozási harccal töltsék el a kormányzásuk első másfél évét. A jogállami működés és a kormányozhatóság helyreállítása nem célja, hanem előfeltétele a jó kormányzásnak és a félelemmentes életnek.” Szigetvári Viktor és Tordai Csaba a fenti vitát akként próbálják feloldani, hogy a balliberális oldalnak észre kell végre vennie magát: „… fel kell ismernie annak kényszerét, hogy esetleg mégoly nemes és magasabbrendűnek vélt világképével szemben van egy másik világ, egy másik Magyarország, amely rendelkezik saját szimbólumokkal, saját tabukkal és ikonokkal.” Éppen ezért az új Alaptörvény identitását tekintve türelemre intenek: „A szemben álló politikai felek háborúsága meggyőződésünk szerint csak akkor csillapítható, ha – közös, demokratikus, magyar nemzeti narratíva híján – elfogadunk bizonyos pontokat egymás világképéből, történelemszemléletéből és identitásából.” Vagyis elvi-ideológiai kérdésekben engedni kell a majdani kormányozhatóság megteremtése érdekében – ez igen nagy eredmény, s merem állítani a 2010-es választási verség óta ez a balliberális oldal eddigi talán legnagyobb intellektuális teljesítménye. Azonban ez kevés! Ha elfogadjuk azt, hogy ki kell dolgozni a baloldalon is egy alternatív kormányzási koncepciót, ha tetszik, újra kell konstruálni a baloldali állam- és kormányzásfelfogást, úgy azt is el kell fogadjuk, hogy ez nem fog menni a szembenézés nélkül. Szembe kell nézni az elmúlt 20 év, különösen a legutóbbi szocialista kormányzások sikertelenségével és legfőképp a mostani Fidesz-KDNP kormányzás sikereivel és annak miértjével. A baloldalnak és liberálisoknak – bármilyen demokratikus korrekciós vita előtt – talán fel kellene tárniuk a mostani kormány kormányzati filozófiáját (mert van ilyen), s részben ehhez képest és persze ettől függetlenül is, be kellene bebizonyítaniuk a választópolgároknak, önmaguknak és – bármilyen meglepő – politikai ellenfeleinek is kormányzásra való rátermettségüket. Ehhez kívánok a továbbiakban szempontokat adni.

Good government és hatékonyság

Ahhoz, hogy a balliberálisok közelebb kerüljenek a jobboldali és konzervatív versenytáraik megértéséhez, s ezen keresztül saját sikeres kormányzásuk felépítéséhez, figyelembe kell venni azt, hogy milyen a legutóbbi szociálliberális kormányzás jobboldali interpretációja. Ez a rossz kormányzás fogalmi konstrukciójával, tovább a kormányzás hiányával ragadható meg. Az akkori ellenzék – leegyszerűsítő, ám nagyon is jól kommunikálható – felfogása szerint a kormány nem kormányzott, vagy ha kormányozott is, azzal csak rossz irányba vitte az ország szekerét. Vagyis a jobboldal és konzervatívok nagyjából olyan kilátástalannak érezhették a szociálliberális időszakot, mint a balliberálisok a mostanit. A jobboldal lényegében a kormány tehetetlenkedése és kényszerpályája miatt (amihez persze maga is vastagon hozzájárult) 2006-tól kezdve azon volt, hogy kidolgozzon, adaptáljon egy új kormányzati koncepciót és hozzá egy filozófiát. Ezt a balliberális kormányzásra rezonálva a jó kormányzat (good government) paradigmában és a kormányzati hatékonyságban találta meg. A good government koncepció feldolgozása, „magyarítása”, a hatékony kormányzás elvi alapjainak lefektetése többek között a Századvég Alapítványra és a jobboldali-konzervatív értelmiség keménymagjára hárult. Csupán példaként említhetjük meg G. Fodor Gábor és Stumpf István tanulmányát A „jó kormányzás” két értelme címmel (Nemzeti Érdek 2007. I. évf. 3. sz.) és Lánczi András a Jog és politika határán tanulmányát a Kommentár folyóiratban (2010/6. sz.).

A jobboldal talált magának egy tetszetős koncepciót, s hozzá egy szerzőt, mégpedig Stein Ringent, amelyet, illetve akit „haza tudott hozni”. A good government koncepció egyik fő ideológusa Ringen, akinek nézetei (talán a legteljesebben: What Democracy Is For: On Freedom and Moral Government) nagy hatást gyakoroltak a most kormányzókra, de legalábbis azokra, akik szellemi megalapozást nyújtottak a mostani kormányzáshoz. A good government centrumában az állam áll, amely nem csupán a jó kormányzás feltételeit teremti meg, hanem annak feladatait is magára vállalja. A koncepció önmagát a good governance, piac-fetisisztaként felfogott, neoliberális paradigmájával szemben határozza meg. Ez a paradigma a jobboldal szerint végletesen piacpárti, államtalanító és tulajdonképpen nem is hatékony, mivel a kormányzás tevékenységébe az államon (kormányzaton) kívüli is bevon szereplőket, így ki van téve annak, hogy az államot a gazdasági és egyéb érdekcsoportok egyszerűen „foglyul ejtik” (state capture). A jó kormányzat tehát nem válhat cselekvésképtelenné az erőcsoportok küzdelmében, sőt ő maga a legjelentősebb erőcsoport. A kormányzás igazi értelme a közjó elősegítése, méghozzá az élet minden területén. A jó kormányzat elképzelése szerint új társadalmi szerződés szükséges a generációk között a generációk közötti igazságosság érdekében: ennek egyenes folyománya a nyugdíjreform, valamint a munkára ösztönzés (workfare). Ezek az eszközök azt szolgálják, hogy felhívják az állampolgárok figyelmét a megtakarítások fontosságára és egyáltalán a saját jövőjükről való gondoskodásra. A koncepció hangsúlyt fektet a családbarát politikára, a gyermekvállalás vonzóvá tételére, amelyeknek szintén az állam a motorja. E dióhéjban felvázolt kormányzati filozófia működésének súlyos alappillére a demokratikus kormányzás minősége, annak feltételezése, hogy a jó és rossz kormányzati teljesítmény egyaránt mérhető és ez alapján a kormány bizony el is számoltatható.

Új good governance?

Ezen a ponton jutunk ismét oda, hogy a balliberálisok előremenekülnek akkor, amikor csupán arról vitáznak, hogy milyen gyakorlati akadályai lesznek a majdani kormányzásuknak. Ugyanis e reménybeli kormányzásnak nem elsősorban az új Alaptörvény kormányzásképességet csökkentő rendelkezéscsomagja képezi a legnagyobb gátját, hanem sokkal inkább az, hogy egyelőre nincs vagy nagyon kevés koncepciózus balliberális gondolat van a kormányzás mikéntjéről, mind elvi, mind szakpolitikai szinten. Álláspontom szerint ahhoz, hogy a jobboldalon ragadt inga kimozduljon két dolog szükséges. Egyrészt be kell mutatni azt, hogy maga a good government koncepció mely pontokon hibás, illetve azt, hogy a Fidesz jó kormányzat-elképzelése hol siklott félre. Másrészt önálló kormányzati filozófiával kell előállni, amelyet minden bizonnyal a balliberális oldalhoz alkatilag közel álló govenance-koncepció megújítására kellene alapozni.

2011 második felére nyilvánvalóvá vált, hogy a második Orbán-kormány vagy nem érti a good government elképzelést, vagy pedig nagyon is érti, csak éppen annak sajátos magyar verzióját hajtja végre. Az Orbán-kormány tevékenysége kapcsán tehát mindenképp érdemes arra a paradox helyzetre utalni, hogy egyrészt nagyon is ügyel arra, hogy jó kormányzat látszatát keltse, másrészt gyakran hiányzik ez a minőség. Mire gondolok? A jó kormányzat elemei megjelennek többek az új Alaptörvényben, számos jogszabályt a jó állam, a közjó érdekében fogad el a parlament; a hatékonyság az államigazgatás megújításában is kulcsszerepet játszik (Magyary-program). Ugyanakkor a kormány nem csökkenti, hanem sokkal inkább növeli a generációk közötti igazságtalanságot; a nyugdíjrendszer átalakításának koreográfiája mindenre ösztönzött, csak az öngondoskodás megerősítésére nem. Néha úgy tűnik, hogy a kormány a good government-et csupán a központi kormányzat megerősítésére, erőpolitika folytatására használja fel.

Végül felmerül, hogy milyen kormányzati alapokhoz nyúlhat a balliberális oldal? Ez nyilván számos irat tárgya lehet és lesz is a következő időszakban. Néhány alapvetést azonban rögzítenék.

(1) Fenti kiindulópontom az volt, hogy a balliberális oldalhoz alkatilag közelebb áll a govenance-elképzelés, s ezt kell valamilyen módon továbbvinni. Először is le kell vetkőzni két (nálunk különösen is) súlyos bélyeget: egyrészt azt, hogy a good governance végletesen piac-centrikus, másrészt azt, hogy e koncepció elsősorban a nemzetközi szervezetek (Világbank, IMF) kielégítésére szolgál. Kétségtelen, hogy a good governance fontos szerepet játszik (egyfajta lakmuszpapírként) az említett szervezetek hitelezési politikájában: éppen ezért függetleníteni kellene a jó kormányzást a nemzetközi szervezetektől, s önálló tartalmat társítani hozzá.

(2) Éppen az Orbán-kormány erőpolitikájának (az egyéni képviselői javaslatok súlyos dominanciája; a társadalmi érdekegyezetés kasztrálása) ellenhatásaként az új governance a valódi társadalmi érdekegyeztetés talaján kell, hogy álljon. Az lesz a balliberálisok egyik legnagyobb kihívása, hogy hitelességi problémáik ellenére meg tudják-e újítani civil hálózatukat. Mindezeken túl, persze le kell számolni azzal a mítosszal, hogy a governance szükségszerű velejárója a kormányzás hatékonytalansága.

(3) Ahogyan azt már korábban kifejtettem (Hvg.hu, 2011. június 22.) az új baloldali társadalompolitika az új szolidaritás politikája kell, hogy legyen. Ennek alapmotívumai a következők: a szolidaritás és a jó kormányzás nem állnak szemben; a szolidaritás helyes értelemben nem csupán azt jelenti, hogy kormány méltányolja a különböző társadalmi csoportok érdekeit és kiváltságait, hanem azt is jelenti, hogy a különböző társadalmi csoportok elismerik egymás méltánylandó érdekeit; nem engedhető meg az a helyezet, hogy a nemzeti érdek és a magánérdek szembekerüljön egymással (államadósság elleni küzdelem vs. személyes ellehetetlenülés).

(4) Az új governance-nek kutyakötelessége tanulni a good government politikájától. Középpontba kell állítania az öngondoskodást, a jövőbe való befektetést, valamint ki kell dolgoznia a kormányzati teljesítményértékelés elfogulatlan rendszerét. Jelenleg azt látjuk, hogy az Orbán-kormány ugyan kitűzte a hatékony és elszámoltatható állam eszméjét, ezt azonban csupán elődeivel szemben érvényesíti.

(5) Végül pedig megemlíteném, hogy az új governance politikájához elkerülhetetlen lesz az ellenfelek identitásának megismerése és elfogadása. Szigetvári Viktor és Tordai Csaba részben utal erre is: „Persze mondhatjuk azt, hogy nem végezzük el az alaptörvény korrekcióját mindaddig, amíg a magyar baloldal konzervativizmus-képének megfelelő jobboldali erők nem jutnak be a parlamentbe – ez azonban a választói akarat mély megvetését jelentené.” Vagyis arra kell ügyelnie a balliberálisoknak, hogy ne egy vélt konzervativizmust várjanak el a jobboldaltól, hanem az ellenfeleiket olyanként fogadják el amilyenek, és ne azon az alapon kritizálják, hogy szerintük milyennek kellene lenniük.

A cikk megjelent az Élet és Irodalom 2011. július 22-i számában.

Itt olvasható pfg-formátumban is.

%d bloggers like this: