Archive | közjog RSS feed for this section

Köz-társaság: a minimum minimuma

3 Nov

Nem aratott osztatlan sikert az LMP és a 4K! Köztársasági minimum címmel írt alapvetése. Jobboldalon nyilván nem lesz mértékadó egy ilyen dokumentum, az azonban sokkal meglepőbb, hogy az ellenzék részéről a jótékony hallgatás vagy a csípőből tüzelő ellenszenv volt a reakció.

Abban a „minimumban” talán meg lehet állapodni, hogy szükség lehet egyfajta közmegegyezésre arról, hogy miként és mit kell majd reparálni a jogállam és a köztársaság 2010-es feldúlása után Magyarországon. Ez nyilván elsősorban azokra értendő, akik az elmúlt időszak politikájában találnak valami kivetnivalót. Az irányok kapcsán lehetséges és szükséges a vita, de abban talán egyetérthetünk, hogy szükség van valamilyen közös fundamentumra. Erre tett kísérletet korábban a Milla 12 pontjával (amit az Együtt 2014 mozgalom is elfogadott kiindulópontjának), és most az LMP, illetve a 4K! a Köztársasági minimummal. Utóbbi egyrészt teljesen hatástalan maradt, másrészt, aki foglalkozott is vele, azonnal nekiugrott. A Publius és Kapitalizmus blog szerzői egyaránt rámutattak a vélt vagy valós gyenge pontokra. Mindkét irat erősen kifogásolta a minimum terv azon célkitűzését, amely a képviseleti és közvetlen demokrácia emancipálására irányul. A Publius nem volt kibékülve a program baloldali jellegével (szociális jogállam), a Kapitalizmus blog szerzője pedig egy eklektikus gondolatmenet keretében összekapcsolta a két párt bírálatát a rendszerváltás utáni időszakkal, mondván, a széles jogkörű Alkotmánybírósággal, a több pilléren álló ombudsmani rendszerrel oda térnénk vissza, ahol a part szakad.

 Félreértés ne essék, természetesen nem azt állítom, hogy nem lehet egymást és az ilyen típusú kezdeményezéseket kritizálni – lehet és kell is. Csak olvasva a reakciókat, látva az utóéletet, néha tényleg igaznak bizonyul a tézis: a jogállam és a köztársaság híveit csak és kizárólag az Orbán-fóbia tartja egyben, egyébként megfojtanák egymást egy kanál vízben. Ahhoz, hogy ezt az önbeteljesítő jóslatot – ami pókhálóként tapadt meg az agyunkban – megcáfoljuk, álláspontom szerint két nagyon egyszerű kompromisszumot kell elfogadni. Ha tetszik, ez lehet a „minimum minimuma”.

 (1) Először is be kell látni, a 2010-től kibontakozó közjogi és politikai „dúvadság” oka nem az 1989-ben kialakított közjogi struktúra. Ez persze nem azt jelenti, hogy a rendszerváltó Alkotmányunk hibátlan lett volna, de azt nagyon is, hogy alkalmas volt a köztársaság és a demokrácia (igen, mind a kettő) működtetésére. Akkor mégis hogyan következhetett be a fülkeforradalom? – tehetnénk fel a kérdést. A köztársasági Alkotmány mégsem volt alkalmas arra, hogy megvédjen bennünket a többség zsarnokságától? Úgy érzem, elveiben alkalmas lett volna – persze arról lehet vitatkozni, hogy meg lehet-e jobban óvni az Alkotmány integritását, és a mostaninál is több garanciához (pl. a kétharmadnál nagyobb többség, esetleg népszavazás) kötjük módosítását. A hiba a praxisban volt, abban, hogy jött egy olyan politikai csoport, amely nem tisztelte sem az Alkotmányt, sem annak játékszabályait: ilyen körülmények között nehéz hatnia még egy gránitszilárdságú Alaptörvénynek is (megjegyzem, ez lehet majd a 2011-es húsvéti Alkotmány veszte is, de ez egy másik történet). Minderre jött egy súlyosabb faktor: a polgárok nem voltak érdekeltek alkotmányuk, alkotmányos értékeik megvédésében, s cinkos némaság övezte a közjogi rendszer felrobbantását. Minden minimumprogram-alkotónak és -kritizálónak el kell gondolkodnia ezen a paradoxonon: volt egy elvileg ütőképes alkotmányunk, ami gyakorlatban bukott meg. Persze itt lehet azzal érvelni, hogy a puding próbája az evés, és ami ténylegesen megbukott, az elveiben sohasem volt jó, de ilyen alapon kidobhatjuk azt az időszakot is az ablakon, amikor még működött a dolog.

(2) Mindebből következik a másik alaptézis: a jogállami és alkotmányos újjáépítésnek egyszerre kell támaszkodnia az 1989-es alkotmányozásra és egyszerre kell azt meghaladnia. Úgy gondolom, nem lehet visszatérni 1989-hez, viszont bűn nem tanulni belőle. A helyzet hasonló a rendszerváltás korabelihez: a „kerekasztal lovagjai” megpróbálták feléleszteni az egyetlen olyan hagyományréteget, amit használhatónak véltek, és ez volt az 1946. évi I. törvény, a „kisalkotmány”. A közjogi rendszer restaurátorinak pedig tálcán kínálja magát 1989 és az azt követő időszak, minden hibájával, gyarlóságával és persze minden ténylegesen működő gyakorlatával.

Az 1989-es Alkotmány tehát elveiben talán működőképes volt, de semmiképpen sem volt a politikai közösség, a „köz-társaság” alapokmánya. A 2011-es Alaptörvény utóbbit meg sem kísérlete, és még elvi működőképességben is alacsonyabb szintet üt meg. Ebből adódóan azt hiszem, a fő kihívás – és erre eddig semmilyen program, minimumtézis nem reflektált – kettős. Egyrészt ki kell alakítani az emberek egészséges közjogi érdeklődését, ki kell fejleszteni azt a közjogi immunrendszert, ami még egy jól megszövegezett alkotmány működéséhez is elengedhetetlen (az 1989-es Alkotmány e közjogi immunrendszer hiánya miatt bukott meg). Másrészt egyszerre kell konzervatívan és progresszíven hozzáfogni ahhoz, hogy végre elveiben és gyakorlatában is kialakítsunk egy működőképes közjogi konstrukciót, vagyis megalkossunk a „köz-társaság” Alkotmányát.

Az irat megjelent az IDEA blogján 2012. október 30-án.

Elbaltázott közjogunk?

28 Oct

A közjog további jellemző vonása, hogy benne a közakarat az irányadó, és mert az állam érdekében áll fenn, gyakorlása közkötelesség.”

Nagy Ernő Magyarország közjoga (Államjog).

A nagy reményekkel indult 1989-es közjogi rendszerváltás lényegében 2011-re kifulladt, az építeni kezdett liberális jogállami paradigmáink manapság kezdenek használhatatlanná válni – legalábbis sokan szeretnék ezt elérni. Szomorúan konstatálhatjuk, 2012-ben két cselekedet együttes hatása járult hozzá ahhoz, hogy lényegében egy alkotmányellenes Alaptörvényünk van: egy „gondatlan alkotmányhasználat” és egy „szándékos alkotmányrongálás”. Hogy melyik a súlyosabb, azt mindenki maga döntse el! Tény, hogy amíg a baloldali-liberális politikai elit megpróbálta ki- és felépíteni az alkotmányosság és jogállamiság közjogi intézményrendszerét (persze a maga kis alkotmányos „stiklijeivel”), addig elmulasztotta figyelembe venni az intézmények mögötti emberi tényezőt, s az Alaptörvény elfogadása során keserűen döbbentünk rá, szinte senkinek sem fontos a jogállami alapértékek megőrzése. A Fidesz–KDNP (szándékosan nem jobboldalról vagy konzervatívokról írok, hiszen sokan maguk is az 1989-es köztársasági Alkotmány hívei) pedig – kihasználva ezt a „közjogi nihilizmust”, vagyis a „közkötelességeink” negligálását – lényegében egy év alatt tönkretette az 1989-es Alkotmányt és felépítette saját rendszerét, amit éppen olyan durván farigcsál, mint tette azt az orgyilkolt ’89-essel. Közjogi életprogramjukban a következő genetikai kód található: amit beépítünk az alkotmányba, az pusztán ettől alkotmányos lesz. Az evolúció azonban idővel felül fogja írni ezt a hibás beidegződést, hiszen az alkotmány az eszköz, az alkotmányosság pedig az elérendő cél – a kormánypártok fordítva ülnek a közjogi lovon, nyilazni azonban tudnak, s ennek mi isszuk meg a levét! A „közjogi hátrafelé nyilazásnak” mára igen komoly következményei vannak: a már említett alkotmányellenes Alaptörvény, az ezt tetéző Átmeneti rendelkezések, a közjogi intézmények függetlenségének bedarálása és a szakmaiság helyett a pártlogika aranyszabállyá tétele. A helyzet változásért kiált, s ebben a baloldalnak is fontos szerepe lehet.

Közjogi immunrendszer

A baloldal legnagyobb felelőssége, hogy végre lépéseket tegyen az alkotmányosság, a közjogi kultúra hazai meggyökereztetése érdekében. A hazai baloldal mostani legerősebbjének, az MSZP-nek ebbéli hozzáállása azonban legalábbis kétarcú. A publikum számára kezdettől nyilvános Ajánlat Magyarországnak – Párbeszéd a nemzetért című anyagukban a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítását, a hatalom ellenőrzésére képes jogállami intézményeket, az önkormányzatiság rehabilitálását, az értelmes közéleti párbeszéd megteremtését vizionálják (8–9 oldal). Erre jön a klasszikus ígéret: a szociális biztonsághoz való jog és az egyenlő munkáért járó egyenlő bér elvének alkotmányos rögzítése. Ezzel egyébként – azon túl, hogy a Fidesz–KDNP leváltása után édeskevés lesz – tulajdonképpen nincs is semmi baj. A nemrég nyilvánosságra került stratégiával azonban a párt megmutatta foga fehérjét, hiszen az anyag egyik fő tézise, hogy „[a] jogállamiság, demokráciával kapcsolatos ügyek sokkal kevésbé lényegesek”. Ezt követi a nehezen vitatható felismerés: „A potenciális szavazók, ha megkérdezzük őket, alapvetően elégedetlenek a Fidesz új Alaptörvényével és más, szimbolikus ügyekkel – ám egy kisebbségüket kivéve ezeket a kérdéseket nem tematizálják spontán. Ha arra kérjük, hogy sorolják fel a számukra lényeges szakpolitikai problémákat, az ideológiai, emberi jogi és szimbolikus ügyek rendre legutolsó helyen szerepelnek.”. Ezzel az MSZP azt a régi, a már említett gondatlan alkotmányhasználatból eredő attitűdöt élteti tovább, hogy az alkotmányosság, a jogállam szükséges bokréta a politikai programon, foglalkozunk vele, mert „kell”, mert „illik” – de semmi komoly. Ez a felfogás meg is állhatná a helyét, ha a rendszerváltás 20 évig tartó langyos paradigmájában élnénk, de nem most. Az Alaptörvénnyel és az Átmeneti rendelkezésekkel kialakult krízishelyzet új megoldásokat kíván: el kell végezni az állampolgárok közjogi immunrendszerének kialakítását, azt az aprómunkát, amit a gondatlan és kényelmes alkotmányhasználat közepette 20 évig halogattunk.

Lehet, hogy „a jogállamisággal, demokráciával kapcsolatos ügyek sokkal kevésbé lényegesek”, nem szabad azonban ebbe ilyen higgadtan beletörődni, ennek kell cselekvésre késztetnie a baloldalt. Meg kell végre értetni mindenkivel azt az alapvető realitást, hogy az alkotmányosság sárba tiprása miatt lehet visszamenőleg jogot alkotni, magánvagyont rekvirálni, embereket létbizonytalanságban taszítani, a bíróság helyett törvényhozással ítélkezni. A „titkos” stratégia máshol így fogalmaz: „A választók számára legfontosabb témák gazdasági jellegűek és az egyéni élethelyzethez kapcsolódnak (árak, tartozások, rezsi, stb.).” Kétségtelen, de azt is meg kell értetni az emberekkel, hogy az egyéni élethelyzetükre az alkotmányosság legalább akkora hatással van, mint a gazdaság. S ez a feladat jelenleg a baloldalra vár! A távlati cél pedig a magyar közjogi immunrendszer megerősítése, hogy az magától reagáljon a jövőbeni fülkeforradalmi kísérletekre.

Ha a baloldal nem ezeket tekinti feladatának, és folytatja a Fidesz–KDNP által elkezdett közjogi maszatolást, az állampolgárokat kisgyermeknek tekinti, és nem vezeti a „közkötelességek” gyakorlásának irányába, esetleg ismét elsüpped saját kényelmes gondatlanságába, akkor egyrészt „méltó” folytatója lesz az Alaptörvény rendszerének, másrészt ugyanúgy bukásra van ítélve, mint azok, akik megerőszakolták a jogállamot. Nagy tehát a baloldal felelőssége, hiszen vissza kell adnia az állampolgárok alkotmányosságba vetett bizalmát (sőt, kiépíteni a sosem volt bizalmat). Félő, hogy ha nem állítjuk meg a mostani lejtmenetet, akkor a politikai közösség pszichikumába ez az „elbaltázott közjog” (értsd: az erősebb kutya írja a törvényt, ami ab ovo csak azért van, hogy az erősebbet szolgálja) logika rögzül. Ha pedig ez így alakul, már nem lesz miért restaurálni a jogállamot – hiszen nem lesz, aki működtesse!

Az irat az IDEA oldalán jelent meg 2012. október 26-án.

%d bloggers like this: